A helsinki löketnek köszönhetően talán még az is feledésbe merül, hogy a német órán a fiúk a lányokkal íratták meg a dolgozatot, mi több, ha már lúd, legyen kövér alapon, közölték, hogy ötöst szeretnének, de végül kénytelenek voltak beérni négyessel.
A tanár urat egy kisfiú követi, a kisfiút egy nagypapa, a nagypapát egy másik kisfiú, a másik kisfiút egy apuka, az apukát az anyuka, és így tovább.
Van, aki „csak” sok sikert kíván Zolikának, más egy közös fényképre áll össze vele, megint más aláírásra vágyik, de olyan kissrác is akad, aki a szignó mellé tanácsot is kér: hogyan lehetne belőle is híres futballista?
„Szeresd a focit, légy alázatos és ha akadályokba ütközöl, akkor se mondj le az álmaidról – simogatja meg a fejét Zolika. – Ja, és soha ne feledd, honnan indultál!”
Hiteles szavak: Stieber Zoltán szülővárosába hazatérve mondja azt, amit.
Sárvár, Laktanya utca 8.
A négyszintes ház mit sem változott azóta, hogy 1988-ban, két héttel a harmadik Stieber-fiú (csupán a történeti hűség kedvéért: Zoltán) születése után ideköltözött a család. Hanem az épület mögötti játszótér...
„Itt volt egy sárga mászóka, azt használtuk az egyik kapunak, a másiknak pedig az az oszlop volt az egyik kapufája, mellé meg leraktunk egy pólót – tér egyből a lényegre, vagyis a focira Stieber Zoltán. – Nézzétek csak azt a láncot a korláton! Egy idő után édesapánk csináltatott két kiskaput, oda voltak lelakatolva. Tényleg, apu, hol vannak a kapuk?”
A HÉTFŐI NEMZETI SPORTBAN HELYSZÍNI MÚLTIDÉZŐ A HELSINKI HŐSSEL ÉS CSALÁDJÁVAL SÁRVÁRON!
