Balogh Botond: Vissza akarok kerülni arra a szintre, ahová tartozhatok

– Első benyomása a Westerlóról?
– Nagyon kedvező. Meglepett, mennyire profi minden a csapatnál, és hogy mennyire tudatosan építik fel a játékosokat. Igaz, még csak alig másfél hete vagyok itt, de az első néhány nap alapján úgy látom, ebben a klubban mindent az határoz meg, hogy az egyén fejlődjön, és ehhez megteremtenek minden feltételt.

– Olaszország után mi győzte meg arról, hogy Belgiumba szerződjön?
– Az, ahogyan hozzám állnak a Westerlónál. Már a második nap behívott Issame Charai vezetőedző az irodájába, s nagyjából egy órán keresztül arról beszélgettünk, mit vár tőlem, miben szeretne segíteni, hogyan képzeli el a szerepemet – profi futballistaként ilyenben még nem volt részem. Hetente többször van különedzésünk, amelyen mindenkivel azt gyakoroltatják, amiben előre kell lépnie. Rengeteg a mérés, folyamatosan elemzik az adatainkat, minden apróságot szem előtt tartanak. Nagyon tetszik ez az odafigyelés, mert csak arra kell koncentrálnom, hogy jobb játékos legyek.

– A Westerlónál fontosabb a fejlődés, mint az eredménykényszer?
– Az edzőnk kiemelte, az a legfontosabb, hogy segítsen nekünk. Persze mindenki nyerni akar, de nem esett pánikba, hogy az első négy fordulóban csak egy pontot szerzett a csapat, mert tudja, hogy ennél sokkal több van a keretben, és számára az a lényeg, hogy hétről hétre előrelépjünk. A tárgyalások során levetített bemutatkozó prezentációban hangsúlyos volt, hány játékost adtak el erősebb bajnokságokba jelentős összegekért, és ha arra gondolok, hogy Európa egyik legtehetségesebb belső védője, a horvát Luka Vuskovic is itt töltött egy idényt – rengeteget fejlődött, majd továbblépett –, az nekem is jó visszaigazolás: ha neki megfelelő állomás volt a Westerlo, szerintem nekem is az lehet.

– Mit láttak önben, amitől úgy érezték, éppen önre van szükség a csapatban?
– Éppen az volt az egyik fő érvük, hogy huszonnégy évesen itt már az idősebbek közé tartozom, és szeretnék, ha nagyobb felelősséget vállalnék. Eddig sokszor én voltam az egyik legfiatalabb játékos a csapatomban, most viszont azt várják tőlem, hogy hátulról irányítsak, segítsem a többieket, idővel vezér legyek. Az edző azt is mondta, nemigen érti, hogy az adottságaimmal és a bennem rejlő potenciállal miért nem ragadtam meg a Serie A-ban. Ő is úgy gondolja, ha itt jó idényt zárok, és csiszolnak a játékomon, visszakerülhetek arra a szintre, ahová szerintük a képességeim alapján tartozhatok. Ez nyilván jólesik, de rajtam múlik, hogy igazoljam, amit látnak bennem.

– Egy belga bajnokit már a kispadról végigkövethetett. Mit tapasztalt?
– Folyamatos magas letámadás jellemezte a Mechelent és minket is, rengeteg volt a sprint, technikailag képzett mindkét csapat, és szinte nem volt üresjárat. Olaszországban több a kiemelkedő egyéniség, Törökországban pedig szintén nagy az iram, ám ott sokszor inkább fel-alá rohangáltak a játékosok, a kontrajáték dominált. Belgiumban a tempó mellé taktikai szervezettség is társul. Még vissza kell szoknom ehhez az intenzitáshoz, mert nem volt teljes értékű a felkészülésem.

– Ha úgy adódik, készen áll arra, hogy a hétvégén bemutatkozzon?
– Persze, már a Standard Liege elleni szombati bajnokin is tudnék játszani, de a szakmai stáb nem akar siettetni semmit – aminek örülök. Pontosan tudják az edzőim, hogy márciusban játszottam legutóbb tétmeccsen, a nyári felkészülést pedig nem a Parma első csapatával végeztem. A mérések alapján döntik el, mekkora terhelést bírok el meccskörülmények között. Nyilván én már az első adandó alkalommal beálltam volna, mert futballista vagyok, játszani akarok, de hallgatnom kell az orvosokra, a fiziósokra. Lehet, hogy először csak fél órát kapok, aztán fokozatosan többet – meglátjuk. Az a fontos, hogy amikor bekerülök, fizikailag készen álljak.

– A Kocaelisporban töltött év mit adott önnek az előző évadban?
– A futball szempontjából némileg kevesebbet, mint reméltem, emberileg viszont sokat. Teljesen más kultúrát ismertem meg, és olyan játékosok ellen futballozhattam, akik magas szintet képviselnek. A futballőrületet is egészen másképp éltem meg. A Galatasaray elleni hazai meccsünk előtt nagyjából két órával a kezdés előtt már tele volt a stadion – ilyet korábban nem láttam. Megérkeztünk, kimentünk megnézni a pályát, és már akkor olyan hangulat uralkodott a harmincötezres stadionunkban, mintha kezdődne a meccs. Ezt az élményt biztosan magamban hordom.

– Ha már a pályafutása ívénél tartunk: hogyan tekint vissza a Parmában töltött évekre?
– Nem vitatom, sokat köszönhetek a Parmának. Fiatalon, tizenhét évesen kerültem oda, rengeteget tanultam a futballról, a védekezésről, a taktikai részletekről és az életről is. Olaszországban kellett igazán felnőnöm, az ottani évek biztosan végigkísérnek a pályafutásomban. Persze van bennem hiányérzet, mivel voltak időszakok, amikor jól ment a játék, a Serie A-ban is rendszeresen pályára léptem, és ilyenkor azt éreztem, képes vagyok ezen a szinten teljesíteni. Annak örültem volna a legjobban, ha olyan edző keze alatt dolgozhatok hosszabb időn keresztül, aki igazán bízik bennem, és akkor szerintem még inkább ki tudtam volna teljesedni abban a közegben.

– Motoszkál önben az érzés, hogy a Serie A-ban lett volna még dolga?
– Igen, mert amikor játszottam, azt éreztem, helyem van ott. A 2024–2025-ös idényben jó formában futballoztam, megmutattam, hogy ezen a szinten is megállom a helyem – de ezen már nincs értelme rágódni, most sokkal fontosabb, hogy olyan klubba kerültem, amelyben konkrét tervet vázoltak fel előttem, és úgy érzem, valóban számítanak rám. Huszonnégy évesen bőven van időm feljebb lépni, és éppen ez a célom.

– Ugródeszkának tekinti a Westerlót?
– A klubban nyíltan beszélnek erről. A tulajdonos is azt mondta: neki szuper lenne, ha jövő nyáron még itt lennék, de nekem az lenne a jó, ha olyan idényt futnék, hogy tovább tudjak lépni. Ez szerintem korrekt hozzáállás. Az üzleti modelljük is erre épül, folyamatosan fiatal játékosokat fejlesztenek és értékesítenek. Meg kell mutatnom, hogy bennem is megvan az a lehetőség, amellyel vissza lehet kerülni a legerősebb bajnokságok valamelyikébe.

– Szavaiból úgy tűnik, mintha a bizalom mindennél fontosabb lenne önnek.
– Sokszor hallottam már szép szavakat edzőktől és sportigazgatóktól, ezért önmagában attól még nem leszek nyugodt, ha valaki elmondja, mennyire számít rám. Itt viszont egyelőre a tettek is azt bizonyítják, hogy fontos vagyok: az edző keres, beszélget velem, elmondja, mit akar, a klub pedig a tárgyalások során is éreztette velem, hogy tényleg engem akar. Ettől még semmit sem kapok ajándékba, teljesítenem kell, de nem mindegy, milyen érzéssel indul útnak az ember minden reggel az edzőközpontba.

– A válogatottba is visszavezethet ez az út?
– Nagyon remélem. Tavaly nyáron játszottam legutóbb a válogatottban, szeretnék újra olyan teljesítményt nyújtani, amire felfigyelnek az emberek. Először a Westerlóban kell stabilan és jól játszanom, minden más utána következhet – például a kilencedik válogatott meccsem.