Vincze András jegyzete: <br>Sportemberek és sportolók

Annyi fricskát magyar szövetségi kapitány még nem kapott a játékosoktól, mint az a Lothar Matthäus, aki a világ futballjában nem pusztán a százötvenszeres német válogatottságáról, hanem egyszersmind a futball iránti elkötelezettségéről, alázatáról, továbbá a mindenáron való győzni akarásáról is híressé, mi több, példaképpé vált. Ennek fényében mondhatnánk, botrányos, ami most történt, azaz hogy a magyar labdarúgó-válogatottba behívott futballisták egyike, Babos Gábor a szombati Horvátország, valamint a jövő szerdai Izland elleni világbajnoki selejtező előtt azzal érvelt: neki a címeres meznél mostanság fontosabb a klubemblémával díszített Feyenoord-dressz, mert külföldön profiskodó játékosként a karrierjét, az egzisztenciáját az egyesületi sikerek alapozhatják meg; másikuktól, az Austria Wiennél védő Sáfár Szabolcstól pedig üzenet érkezett, jelesül az, hogy a válogatottság nem most, hanem egy korábbi időszakban lett volna aktuális, akkor, amikor jobban ment neki a foci…Elárulható, már korábban is volt példa ilyesmire, és azon ügyeknek a nagy tanulsága az volt, hogy a válogatottság alól kibúvót kereső labdarúgókkal (akik jellemző módon vérig sértődtek azon, hogy a döntésüket, avagy a kifogásukat kritizálni merészelték…) kár vitatkozni, már csak azért is, mert képtelenség meggyőzni őket, mit is jelent a honfiúi érzés, és persze mit jelent az, ha valaki a hazája dicsőségéért küzdhet a sors különös kegyeltjeként a futballpályán; és azt sem mindenkivel sikerült megértetni, mily szerencsés az, akinek a magyar emberek közül megadatik a dicsőség, hogy a meccs kezdése előtt érte (is) szól a Himnusz.A nagy szavaknak tehát nincs súlya, így ahogyan e játékosok hiábavaló győzködését, úgy az érzelgősséget is hagyjuk a csudába, mert a történetnek csupán annyi a tanulsága: sportember és sportoló között azért van különbség…