– Emlékszik az első találkozásukra?
– Hát lehet azt elfelejteni? – kérdezett vissza Nyilasi Tibor. – Flóri bá volt a példaképem, gyakorlatilag miatta kezdtem el futballozni. Amikor az édesapám kivitt a Népstadionba, jóformán csak azt figyeltem, mit művel a pályán a Császár. Elbűvölt azzal, ahogy játszott. Mint minden srác, én is arról ábrándoztam, hogy egyszer majd úgy bánok a labdával, ahogyan ő. Nem mintha erre nekem vagy bárki másnak bármi esélye lett volna, hiszen Albert Flórián utánozhatatlan volt. Egyedülálló. Szóval, az első találkozás: 1970-ben, még ifistaként kerültem a Fradiba. A régi stadiont már bontogatták, de a Pénzverde felőli főlelátó még úgy-ahogy állt, alatta az öltözőkkel. És egyszer csak kiléptek a folyosóról a felnőttcsapat játékosai, köztük Albert Flórián... Az, hogy testközelből láthattam, életre szóló élményt jelentett.
A Ferencváros elnöksége csütörtökön még összeül, akkor hagyják jóvá a terveket, amelyek szerint a Springer-szobor és a klubház felőli kaput kiszedik a helyéről, a ravatalt oda állítják a gólvonalra, a szurkolók pedig a vendégszektor felőli kapun jöhetnek be, hogy aztán a nagy parkoló oldalán hagyják el a sporttelepet.
A Fradi a nagy gyász közepette is kénytelen lejátszani bajnoki mérkőzését vasárnap este a Paks ellen, és ha az MLSZ elnöksége jóváhagyja, a zöld-fehérek ezúttal tiszta feketében lépnek pályára. Ugyancsak a tervek között szerepel (remélhetőleg már több is mint terv...), hogy a Paks elleni találkozóra feloldják a szurkolói kártyás rendszert, hogy minél többen ott lehessenek a találkozón. |
– Idővel már együtt készülhetett vele. Játszottak is együtt?
– Bajnokin, sajnos, nem, edzőmérkőzésen viszont igen, sőt 1975 júniusában, a Vojvodina elleni búcsúmeccsén is pályára léphettem. De már azzal, hogy vele edzhettem, teljesült a gyerekkori vágyam. Elmondani sem tudom, mit éreztem akkor, amikor az általam istenként tisztelt Flóri bá mellett lehettem. Azt viszont tudom, mit éreztem hetvennégy március tizenhetedikén, amikor Flóri bá az utolsó NB I-es mérkőzésén szerepelt. A befejezés méltó volt hozzá: három nullára nyertünk a Zalaegerszeg ellen, az egyik gólt ő szerezte. Én meg álltam a tribünön, és potyogtak a könnyeim, mert tudatosult bennem, hogy holnaptól nem lesz Flóri bá...
– Azt mindenki tudja, milyen futballista volt Albert Flórián. Ön arról is mesélhet, milyen ember volt.
– Az egyik legjobb, akit valaha volt szerencsém ismerni. Soha senkit nem bántott, csak a családja és a Ferencváros lebegett a szeme előtt. Remek humora volt, áradt belőle a nyugalom, talán ha kétszer láttam idegesnek. Sokaknak megközelíthetetlen volt – a varázsa ebben is rejlett. Való igaz, keveseket engedett közel magához, engem ugyanakkor megtisztelt a bizalmával, beléphettem abba a bűvös körbe. Ha nagy öröm, netán nagy bánat érte, azt elsősorban a legjobb barátaival, a volt társaival, mindenekelőtt Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal osztotta meg – és időnként velem. Flóri bá éppen olyan volt játékosnak, mint amilyen embernek: csodálatos.
– Tudta, hogy baj van?
– Szeptember tizenötödikén, a születésnapja alkalmából tartott MLSZ-ünnepségen, majd este, a Gellért Szállóban is találkoztam vele. A Gellértbe úgy vonult be, mintha nem is hetven-, hanem hatvan-, sőt, ötvenesztendős lenne. Kicsattant az egészségtől, ragyogott a boldogságtól. Holott sosem szerette, ha széles körben ünnepelték. A Takács Tibor vezette Nagy Béla Hagyományőrző Társaság is csak úgy szervezhette meg az összejöveteleket, hogy Flóri bá' kikötötte, kizárólag a születése napján lehet őt köszönteni, se előtte, se utána. Na már most, a legutóbbi alkalommal ott volt szinte mindenki, aki számára fontos volt, Mészöly Kálmán, Dunai Antal, Göröcs János és a többiek jóvoltából két órán keresztül csorgott a könnyem a nevetéstől. Akkor bepillantatást nyerhettem a magyar labdarúgás aranykorszakába... Mint hajdanán a pályán, jó volt nézni őt. Semmi jele nem volt annak, hogy probléma lenne az egészségével. Arról sem tudtam, hogy gond van a szívével, és ma sem tudom, mi történt. Próbálom felfogni, hogy nincs már köztünk, de képtelen vagyok rá. Egy pótolhatatlan ember távozott a körünkből, aki számomra a Ferencvárost jelentette. Állítom, azzal, hogy az elmúlt években, amikor bizonytalanság övezte a klub jövőjét, nap mint nap kijárt az Üllői útra, megóvta a Fradit a megszűnéstől. Mert hogy is szűnhetett volna meg a Fradi, amikor Albert Flórián ott ült a nevét viselő stadionban?! És tudja, mi jutott még eszembe?
– Hallgatom.
– Tavaly Varga Zoltánt vesztettük el, most Flóri bát gyászoljuk. Két legendát. Varga Zoltán a pályán hunyt el, Flóri bá pedig mindenszentek előtt. Nem mindennapi labdarúgók voltak, és a távozásuknak is megadták a módját. Ők még ebben is különbek nálunk... Ez vigasztal csupán. Amúgy mérhetetlen fájdalmat, hatalmast űrt érzek. No és azt, amit harminchét évvel ezelőtt, a ZTE elleni mérkőzésen. Hogy hiába is szeretném, holnaptól nem lesz Flóri bá'...
A TELJES INTERJÚT, ILLETVE AZ ALBERT FLÓRIÁNRÓL SZÓLÓ PORTRÉSOROZAT ELSŐ RÉSZÉT KERESSÉK A NEMZETI SPORT CSÜTÖRTÖKI SZÁMÁBAN!
