Figyelemfelkeltő mondatok voltak. „Most ismét megpróbáljuk a játékosokat professzionálisabban felkészíteni, és talán visszatérünk a korábbi erősségeinkhez. Kompaktabb csapat, szorosabb védekezés, közelebb egymáshoz, és nem annyira a támadásokra és a gólszerzésre fókuszálva, inkább elsősorban elkerülendő a kapott gólt.” Ezt mondta Bernd Storck a napokban a Sport Televízió kamerái előtt (bővebben itt). De mire gondolt pontosan a kapitány?

Emlékezhetünk, az 54 esztendős tréner szövetségi kapitányi kinevezése óta úton-útfélen hangoztatta, hogy szakítani szeretne elődje, a Dárdai Pál által előnyben részesített, kontratámadáson alapuló taktikával. Nála a labdáé, a labdatartásé a főszerep. A tréner erre példát is mondott a kamera előtt üldögélve: „Dárdaival úgy nyert a csapat Feröeren, hogy ötvennyolc százalékban az ellenfélnél volt a labda. Legutóbb az oroszok ellen hatvanöt százalék volt a labdabirtoklásunk, mert én szeretem, ha mi döntjük el, mi legyen a labdával, és nem az ellenfél, szétesett a védelmünk, és a labdavesztéseknél jöttek a bajok. Most visszatérünk az alapokhoz, a védekezéshez, és abból kell gólokat szerezni, ahogyan azt az Eb-n is tettük. Mindenképpen változtatnunk kell.”

De min? És hogyan? Legfőképpen kikkel?

Hétfői lapszámunkban a válogatott csatárproblémáit elemeztük, ezúttal a hátsó alakzatot vettük górcső alá, hiszen ezen a téren sem állunk túlzottan jól. Hol van már az Európa-bajnoki selejtezőn és az Eb-n látott masszív védősor? A válogatott az utóbbi időben mindennek elmondható, csak stabilnak nem. A jövő évi oroszországi világbajnokságra nem sok esélyünk maradt kijutni. Talán a szövetségi kapitány is felteszi magának a kérdést, hogy mikor húzzon vonalat, mikor kezdje el a jövőt építeni, ha nem most? Augusztus 31-én Lettországot, szeptember 3-án Portugáliát fogadjuk, s nem tudni, Bernd Storck kapitány kivel képzeli el a jövő válogatottjának védelmét.

Nem gondolnánk, hogy a német tréner a hadrenden változtatna, minden valószínűség szerint marad a négyvédős felállás. Ebben (nagyjából) két labdarúgónak biztos a helye: a Dinamo Kijevben immár alapembernek számító Kádár Tamásnak, valamint a hosszú idő után ismét egészséges Guzmics Richárdnak. Ha Kádár Tamás a bal oldalon jut szerephez, középre kell találni valakit, ha belül kezd, akkor a bal szélre. Ez utóbbi megoldás talán egyszerűbbnek tűnik, Korhut Mihály személyében légiósként sokat játszó hátvédünk van, aki nemzetközi kupamérkőzéseken is szerephez jut.

Meglepődnénk, ha a közelgő kerethirdetésnél Bernd Storck jelentős vérfrissítést tartana szükségesnek a védők között – már csak azért is, mert nincs honnan merítenie. Külföldi bajnokságokban alig van futballistánk, idehaza pedig egyetlen fiatal sem tépi le a mezt Guzmics Richárdékról. Mert kit is lehetne bátran mély vízbe dobni – tegyük fel – Portugália ellen?

A Honvédból Baráth Botondot? Az Újpestre visszatérő Litauszki Róbertet? A diósgyőri Tamás Márkot? A Puskás Akadémiából Poór Patrikot? Netán Paksról Szabó Jánost?

Hazai viszonylatban mindannyian remek futballisták, ám nemzetközi szinten több kell.

Véletlenül sem szeretnénk megvédeni a válogatott szakmai stábját, ám a probléma sokkal összetettebb, végtére is miért nem képes a magyar futball kinevelni legalább egy-két olyan futballistát, aki európai középcsapatban is megállja a helyét? Nézzünk szét szomszédainknál: a szlovákok topklubokba adnak el légiósokat, az osztrákok szintén sokkal jobban állnak nálunk, az ukránokról, románokról, szerbekről és horvátokról ne is beszéljünk. Nálunk már az is nagy szó, ha valaki a francia másodosztályban állandó játéklehetőséghez jut, mint Bese Barnabás.

A kérdés tehát egyszerű: kik alkossák a jövő válogatottjának a védelmét?

Nehéz erre választ adni. A csapatrészt mindenesetre nem ártana a lehető leggyorsabban gatyába rázni, Cristiano Ronaldo szeptember elején a Groupama Arénában aligha kérdezi meg, hogy beleadhat-e apait-anyait.

A BEVETÉSRE VÁRÓ MAGYAR HÁTVÉDEK IDEHAZA ÉS KÜLFÖLDÖN