Marco Rossi: Eddig álmaink voltak, most már céljaink vannak
You can read the Interview in English here!
– Az év edzőjét keresem…
– Én vagyok, parancsoljon – vette a lapot Marco Rossi, aki hétfőn, az Év Sportolója Gálán, az Operaházban vehette át a 2022-es esztendő legjobb szakvezetőjét megillető trófeát. – A viccet félretéve: amikor olyan sikeredzők társaságába kerül az ember egy szavazás során, amilyenben én voltam, soha nem lehet biztos abban, hogy ő kapja a legtöbb voksot. Úgy indultam el, hogy harminchárom százalék esélyem van a győzelemre, szerencsém volt, hogy én nyertem. Ugyanakkor köszönöm mindazoknak, akik rám szavaztak, nagy büszkeséggel tölt el, hogy méltónak találtak erre a díjra. Hozzáteszem, akkor is büszke lennék, ha nem vihettem volna haza a trófeát – felemelő érzés volt megannyi kiváló sportoló és edző között eltölteni ezt az estét.
– Mit gondol, végül miért önre esett a sportújságírók választása?
– Talán azért, mert a labdarúgás világában dolgozom. A futball a földkerekség szinte minden pontján népszerűségnek örvend, Magyarországon különösen. Az Operaház színpadán olimpiai, világ- és Európa-bajnok sportolók és az ő mestereik között ültem, az Év edzője díjra jelölt Csang Csing Lina, Bánhidi Ákos páros, valamint Bíró Attila egyaránt csodálatos sikereket ért el az általa irányított rövid pályás gyorskorcsolya-, illetve a női vízilabda-válogatottal. Én nem nyertem semmilyen címet a csapatommal, mégis nekem ítélték a díjat, úgy gondolom, ez a foci erejének is betudható.
– Egyszer még lehet a „foci erejének” köszönhetően nyerni, no de kétszer…
– Való igaz, másodszor lettem az Év edzője – csak ismételni tudom magam: nagyon büszke vagyok arra, hogy ennyire elismernek. Számomra ez azt bizonyítja, hogy a stábommal és a játékosokkal jó munkát végzünk. Ezek után nem is hajthat más, mint hogy ebben az évben ott folytassuk, ahol tavaly abbahagytuk.
| Magyar táj olasz ecsettel – Deák Zsigmond jegyzete |
– Mindkettő egyformán kedves nekem. Más kérdés, hogy két esztendeje azért voksolhattak rám a legtöbben, mert a válogatottal kivívtuk az Európa-bajnoki részvétel jogát. Most nem jutottunk ki sehová, ugyanakkor a Nemzetek Ligájában nagyszerűen szerepeltünk, fantasztikus győzelmeket értünk el. Anglia ellen kétszer is nyertünk, a wolverhamptoni négy nullás sikerünket nyugodt szívvel nevezhetjük történelminek. Hovatovább az a meccs az angol futball históriáskönyvében is helyet követelhet magának, hiszen azt megelőzően kilencvennégy évvel kapott ki hazai pályán négy góllal Anglia.
– A szigetországban aligha terjesztették volna fel az Év edzője címre…
– Ezt én is így érzem. Mindettől függetlenül természetesen az angol labdarúgás és Gareth Southgate nagy tisztelője maradok.
– Hétfőn egy olasz mondást is idézett: a kettő nem ér semmit három nélkül.
– Arra utaltam, hogy szeretném harmadszor is elnyerni a díjat. Nehogy félreértsen bárki, nem a nagyképűség beszél belőlem, sokkal inkább a reménykedés: ha az idei Európa-bajnoki selejtezősorozatot továbbjutó helyen zárnánk, szerintem megint kapnánk jelöléseket. Noha az előző évünkre sem lehetett panasz, abban bízom, a mostani még sikeresebb lesz, mert az azt jelentené, hogy teljesült a célunk: egyenes ágon kijutottunk az Eb-re! Nem vár ránk könnyű feladat, a négy ellenfelünkből három is balkáni nemzet válogatottja, amely ellen főleg idegenben nehéz játszani, de ha megfelelően felkészülünk, ha mindenki egészséges és jó formában lesz, és ha a sorsdöntő szituációkban Fortuna is mellénk szegődik, akkor elérhetjük, amit szeretnénk. Azt gondolom, ez a következő lépés, amit a magyar válogatottnak meg kell tennie, és megnyugtat a tudat, hogy erre képes is.
– Kanyarodjunk vissza a hétfői gálára. Mit jelent önnek ez a díj?
– Nagyon sokat! Jóllehet az érdem nem kizárólag az enyém, sőt! Szeretném megosztani a kollégáimmal, akiktől rengeteg segítséget kapok. Tisztában vagyok azzal, hogy egyedül semmire nem mennék, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok nekik. Ahogyan a játékosoknak is, mert azt senki ne feledje, hogy a futballisták nélkül a világ legjobb edzője sem lenne eredményes. A díjamat pedig szeretném a Magyar Labdarúgó-szövetségnek, azon belül is Csányi Sándornak ajánlani, mert az elnök úr az első pillanattól fogva támogat. Soha nem helyezett rám nyomást, folyamatosan érzem a bizalmát. Ha négy és fél éve nem hitt volna bennem, most nem tartanék itt.
– A serleget honfitársától, a neves olasz szakemberek között is legendának számító Fabio Capellótól vehette át. Gyanítom, ez felért egy külön elismeréssel.
– Így van! Két éve is Fabio adta át nekem a díjat, a vírushelyzet miatt akkor csak virtuálisan, örülök annak, hogy ezúttal el tudott jönni Budapestre. Sajnos arra nem volt lehetőség, hogy hosszabban beszélgessünk, de legalább a színpadon válthattunk néhány szót. Hallottam, hogy a Nemzeti Sportnak adott interjúban szép szavakkal illetett, boldog vagyok emiatt is.
– Ha nem tévedek, még boldogabbá tette, hogy az ön által irányított magyar válogatott lett az Év csapata.
– Igaza van, erre a saját elismerésemnél is büszkébb vagyok! Eszembe jutott, hogy amikor kineveztek, milyen hangulat övezte a válogatottat, a szurkolók szerfelett csalódottak voltak az az idő tájt elért eredmények miatt. Ma már kijelenthető, az a légkör a múlté, elképesztő szenvedély vesz körül minket. Tény, hogy az elmúlt egy-két évben nem szereztünk címeket, ám a drukkerek szeretetét és bizalmát elnyertük, és ez talán még a különböző trófeáknál is fontosabb. Megtanultam a magyar szurkolóktól, hogy az eredmény nem minden. Ha azt látják, hogy a játékosok mindent beleadnak a pályán, ha együtt küzdenek, akkor azt is elfogadják, ha nem nyerünk. Ezek után nem vezérelhet bennünket más, mint hogy ezt a szenvedélyt megőrizzük. Van, amit el lehet veszíteni, de ezt nem!
– Jól tudom, hogy Bíró Attila meglepte egy üveg borral?
– Nagyon kedves volt tőle! Mint kiderült, borászkodik, kérdezte is tőlem, szeretem-e a bort. Szeretem, persze, hiszen olasz vagyok… Miután átvettem a díjat, szólhattam néhány szót, de nem akartam hosszúra nyújtani, ezért amire a színpadon nem nyílt lehetőség, most megtenném: szívből gratulálok Attilának, illetve Bánhidi Ákoséknak ahhoz a fantasztikus munkához, amit végeztek és végeznek. A szavazatok alapján ugyan én lettem az Év edzője, ők legalább annyira megérdemelték volna. Őszinte gratulációm pedig minden díjazottnak és jelöltnek is jár!
– Köztudott, hogy erősen kötődik a vízilabdához, fia, Simone első osztályú játékos, Märcz Tamás, a férfi válogatott korábbi szövetségi kapitánya pedig jó barátja.
– Való igaz, ha időm engedi, szívesen megyek ki meccsekre, legyen szó a válogatottról, vagy klubokról. Simone állítja, akár a múltat, akár a jelent nézzük, Magyarország jelenti a csúcsot a vízilabdában. Mivel ő ért a sportághoz, nincs okom arra, hogy vitába szálljak vele…
– Ahhoz sem férhet kétség, hogy a futballválogatott tavalyi éve igazán szépre sikeredett. Vajon az idei lehet szebb?
– Szerintem még több is van bennünk annál, amit eddig mutattunk. Mint említettem, képesnek tartom a csapatot arra, hogy kiharcolja az Eb-részvételt, kíváncsian várom, hogyan birkózunk majd meg a ránk nehezedő nyomással. Mert amíg a Nemzetek Ligájában úgy léphettünk pályára, hogy nem volt veszítenivalónk, az Európa-bajnoki selejtezősorozatban már lesz. Másképp fogalmazva: eddig álmaink voltak, most már céljaink vannak.
– A gála befejeztével jó ideig nem tudott „elszabadulni”. Hány közös képet kértek öntől?
– Hála az égnek, sokat. Örömmel álltam mindenki rendelkezésére, bevallom, jól is esett a lelkemnek, hogy sokan léptek oda hozzám azzal, hogy szeretnének fotózkodni velem. Ez is megerősített abban, hogy amennyire szeretem én a magyarokat, annyira szeretnek ők is engem – és talán nem csupán edzőként, emberként is. Ami pedig az Operaházat illeti, elkápráztatott! A világ egyik legszebb színháza! Korábban még nem jártam ott, az első látogatásom minden szempontból emlékezetesre sikeredett. Ha úgy hozza a sors, boldogan térnék vissza jövőre is…
| Marco Rossi három játékosával is találkozhatott a gálán, Gulácsi Péter, Kalmár Zsolt és Nagy Zsolt képviselte az Év csapatát. Az RB Leipzig októberben keresztszalag-szakadással műtött kapusa ráadásul jó hírekkel szolgált a szövetségi kapitánynak. „Péter elmondta nekem, hogy túl van egy nehezebb időszakon, már jó úton jár a felépülése, ha minden jól megy, hamarosan újra a pályán lehet – mesélte Marco Rossi. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy akkor vissza is térhet, úgy gondolom, a márciusi válogatott mérkőzéseken még nem számolhatunk vele, a júniusi meccseken talán már igen. Mindennél fontosabb, hogy óvatos legyen, azt vallom, jobb egy-két héttel később visszatérni, mint egy-két héttel hamarabb. Péter még fiatal, jó néhány szép év áll előtte, már csak ezért sem érdemes kockáztatni. Legyen türelmes ő is, és legyünk mi is türelmesek vele.” |
