Kiváló irányítót vesztett el a Vasas-család – nekrológ Müller Sándorról

Olyan nagy futballisták nyomába szegődött a III. kerületi TVE-ben, mint Hidegkuti Nándor vagy éppen későbbi csapattársa, Mészöly Kálmán, akivel élete első NB I-es mérkőzésén pályára lépett a Pécs ellen 1968. június elsején. Nem volt rossz csapat: Bolemányi – Ihász, Mészöly, Mathesz, Fister – Müller, Menczel – Radics, Puskás, Farkas, Korsós. Müller Sanyi úgy került be, hogy a jobbszélső, Molnár Dezső nem játszhatott, Illovszky Rudolf edző kicsit átvariálta a sorokat – volt kikből… A Népsport szerint „az első félidőben nehezen lendült játékba, szünet után viszont alaposan feljavult, szépen szerelt és jól dobta támadásba társait”. A Vasasnál 7-esnél rosszabb osztályzat nem született, Müller is 7-est kapott. Ugyanebben az idényben decemberben FTC–Vasas 2:1, a piros-kékek gólját Müller lőtte 14 méterről a jobb felső sarokba, amiért ismét 7-es járt. Rá egy évre, Kispesten ballábas lövésével ő állította be a végeredményt (Bp. Honvéd–Vasas 1:3), a szaklap erre és az egész meccsen mutatott teljesítményére 8-ast adott.

A Közép-európai Kupa döntőjében az Inter Bratislava egygólos előnnyel (2:1) érkezett a Fáy utcába, Müllerék 4:1-gyel vágták haza a csehszlovák aspiránst, Sanyi egy gólt szerzett, Puskás Lajos és Farkas János (2) mellett. Érdemes az összeállítást böngészni: Mészáros – Fábián, Mészöly, Vidáts, Lakinger – Müller, Menczel (Váradi O.) – Török (Ladinszky), Puskás, Farkas, Tóth Bálint. Müller rövid felső sarokba vágott labdája nyugtatta meg a hazaiakat, ezzel lett 3:1.

Nyár elején a KK-t megnyerte, 1970 őszén Hoffer József szövetségi kapitány bizalmát elnyerte, a norvégok ellen bemutatkozott a legjobbak között Oslóban a 3–1-es magyar győzelemmel végződő Eb-selejtezőn. Tény: „Müller keveset volt játékban. Csak néhány ötletes támadásvezetéssel hívta föl magára a figyelmet. Szünet után visszaesett, nem ízlett neki a csúszós talaj.” A rangadókon azért remekelt: 1973 márciusában a Fáy utcában a Fradi ellen (2–1) az első gólt szerezte, „ügyesen játszott, sőt, veszélyes is volt a ferencvárosi kapura”. Szeptemberben Vasas–Újpest 4–2, két góllal (egyet fejjel, egyet lábbal), 8-as osztályzattal. Ehhez képest az értékelés visszafogott volt: „Elöl Müller ügyesen játszott taktikai jobbszélsőt, s két gólt is rúgott.” Közben ne feledkezzünk meg az MNK-döntőről, 1973. május elsején a Vasas hosszabbításban múlta felül a Honvédot 4–3-ra, s noha a találkozó hőse Várady Béla volt három góljával, Müller „rengeteget fáradozott, a csapat karmestere volt”.

Az Üllői úti FTC-stadion átadásán (1974. május 19.) borsot tört a fradisták orra alá, a vendég Vasas az ő lövésével nyert 1–0-ra, az NS így látta: „mozgékonysága tetszett, góljával döntő érdemeket szerzett”. Rá tíz napra – majd négy év kihagyást követően – a válogatottban Albert Flórián búcsúmeccsén játszott Jugoszlávia ellen (3–2), döntő érdemeket szerzett, hogy legjobbjaink kétgólos hátrányból fordítani tudtak. Nem lehet azt mondani, hogy állandó helyet vívott ki magának nemzeti csapatunkban, 1975-ben két mérkőzésen jutott szóhoz, a Bulgária elleni hazai olimpiai selejtezőn (2–0), illetve a visszavágón, amelyen vele sem ment (0–4), kiestünk… Az 1975. április 19-én játszott Vasas–Újpest (3–0) után ezt írták: „Müller vezérletével, a szünet utáni jó csapatteljesítménnyel.” Két gólt lőtt, kiharcolt egy 11-est, 8-ast kapott, megérdemelte a dicséretet: „Müller volt a mezőny legjobbja, már az első félidőben is voltak jó beadásai, szünet után pedig ellenállhatatlan volt.” A Vasas megnyerte az 1976–1977-es bajnokságot, áprilisban a Népstadionban 4–1-re lemosta a Fradit. „A középpályán találjuk a mezőny legjobbját Müller személyében, aki tanárként futballozta végig ezt a rangadót. Egy pillanatra sem állt meg, sok labdát szerzett és egy sereg jó támadást indított.” A bajnokcsapat – amelynek Illovszky Rudolf volt az edzője – összeállítása: Mészáros – Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor – Gass, Müller, Zombori – Kovács, Izsó, Várady. Az aranyérmes együttesből Müller Sándor és Várady Béla kiemelkedett az NS osztályzatai alapján 6.764-es átlaggal végeztek az élen (Várady gólkirály lett) a játékosok rangsorában, a kritika szerint „Müller és Váradi például soha életében nem játszott olyan kitűnően, mint most”. Még egy villanás a bajnokikról, 1980 márciusában a Népstadionban 60 ezer néző előtt Mészöly Kálmán irányításával a Vasas 3–3-ra végzett a Honvéddal, s bár gólt nem lőtt, így is 8-ast kapott. „Karmestere volt csapatának, nagyszerűen játszott, sok labdát szerzett, kitűnő indításai voltak, az első gól előtt pedig egészen kivételes megoldást választott.” Imádott a Népstadionban a kettős rangadókon pályára lépni. Eltelt öt év, Lakat Károly is beválogatta, a lengyelek 2–1-es legyőzésében részt vállalt.

S itt most álljunk meg egy pillanatra! Müller Sándor kiváló labdarúgó volt, nem véletlenül csapatkapitánya az éppen száz gólt szerző bajnokcsapatnak, ám a nemzeti együttesben csak azt követően harcolt ki magának állandó helyet, hogy 1980-ban a Vasasból a belga Royal Antwerphez került. Ő maga erről így vélekedett egy interjúban: „Előbb kellett volna komolyabban vennem a futballt. De nem csak rajtam múlt. Amikor pályafutásom vége felé – Fazekas Lacival együtt – kiszerződhettem Antwerpenbe, megtudtam, milyen a profizmus. Nálunk nagyon sok kitűnő futballista volt, ám profizmus az nem létezett.” Tegyük hozzá, teljesen igaza volt, ráadásul ő nem tartozott azok közé, aki sportszerűtlenül éltek. Nem véletlen, hogy Mészöly Kálmán 1982-es vb-re készülő csapatában már helyet követelt magának, Valenciában is pályán volt a spanyolok 3–0-s legyőzése során, ahogyan az első vb-selejtezőn Svájcban is, mi több, 11-esből ő állította be a 2–2-es végeredményt. Játékosaink nem tülekedtek a büntető végrehajtásáért, a futball-legenda szerint Sanyi azért ment el a labdáért, hogy odaadja a rúgónak – akit Mészöly kijelöl –, ám nem akadt bátor ember, így vett egy nagy levegőt… Az NS is kiemelte: „Rutinját, nagy hidegvérét dicséri, hogy vállalkozott a 11-es végrehajtására.” Roppant fontos volt ponttal kezdeni a kvalifikációt. Ez volt az egyetlen gólja 17 válogatottsága alatt. Egy idény után Antwerpenből a spanyol Herculeshez igazolt, a vb-n az alicantei stadion hazai pályának számított neki, két csoportmérkőzésen pályára lépett, a belgák elleni 1–1 volt az utolsó válogatottbeli szereplése.

A sors fintora, hogy a betegség néhány évvel ezelőtt éppen a lábát támadta meg, amellyel bombaerőseket lőtt és hajszálpontosan passzolt. Érszűkülete mellett cukorbetegsége volt, a nagylábujját amputálni kellett. 

Banális mondat, de az ő esetében fedi a valóságot: az a szív állt meg keddről szerdára virradóra, amely mindig a Vasasért dobogott.