Marco Rossi: Ha nincs már meg bennem a tűz, biztosan távozom

– Miként élte meg az Írország ellen elveszített világbajnoki selejtező óta eltelt heteket? 
– Nehezen. Nem könnyű magunk mögött hagyni azt, ami azon a meccsen történt – mondta Marco Rossi szövetségi kapitány. – Főként a következmények miatt, hiszen elszalaszottuk a lehetőséget a világbajnoki pótselejtezőre. Rendkívül küzdelmes időszak volt, és még mindig nem sikerült teljesen túllépnem rajta. De az élet megy tovább, a jövőbe kell néznünk. Úgy gondolom – bár szerintem nem érdemeltük meg a kiesést –, hogy sok pozitívumot megőrizhetünk, amelyekre alapozva újra lehet indulni a jövőben.

– Legutóbb a Puskás Arénában, a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón hallottuk nyilatkozni. Hogyan teltek a vb-selejtező utáni első napok? 
– Nagy szomorúsággal és keserűséggel. Tizenhárom éve élek Magyarországon, a 2026-os év már a tizennegyedik, így a saját bőrömön érzem, mit jelent Magyarországnak, a magyaroknak a vb-re kijutás kérdése. Sajnos nekünk – és amikor azt mondom, nekünk, magamat, a játékosokat és a szurkolókat is beleértem – ez az ügy szinte megszállottsággá, rögeszmévé vált. És látva, miként alakultak az események ebben a selejtezősorozatban, azt hiszem, ez már valamiféle átok. Ha arra gondolunk, hogy Írország miként tudott betalálni a hosszabbítás pillanataiban mindkét mérkőzésünkön, a dublinin és budapestin is, a tapasztalat nyilvánvalóan nagyon-nagyon nehezen emészthető.

– Felvetődött önben kétely a folytatást illetően? Gondolt a lemondásra? 
– Már jóval a mérkőzés előtt megegyeztünk a szövetséggel, hogy visszatérek Budapestre az MLSZ elnökségi ülésére – tehát ez nem attól függött, hogy lemaradunk-e a pótselejtezőről. Ott világosan elmondtam az álláspontomat, a szövetség elnöksége pedig egyhangúlag úgy döntött, hogy velem akarja folytatni. Én nem kértem, nem könyörögtem, nem akartam mindenáron maradni, mert elismerem: ha elbukunk egy célt – és a cél egyértelműen a pótselejtező elérése volt, egy kimondott és elérhető cél –, akkor vállalnom kell a felelősséget. Tehát ha ők úgy ítélték volna meg, hogy a kudarc okot ad a felmentésemre, abszolút elfogadtam volna, hiszen a célt nem értük el. Így is mérlegelni kell sok mindent, amit én meg is tettem, és azt láttam, hogy – ismétlem – sok pozitívum volt ebben a selejtezősorozatban. Úgy gondolom, teljesítmény tekintetében csak Portugáliánál voltunk gyengébbek, és ellene is csak a játék egyes szakaszaiban, nem a két mérkőzés egésze alatt, az idő nagy részében egyenrangú partnerek voltunk. Döntetlent játszottunk a portugálokkal, kétszer legyőztük Örményországot a nehézségek ellenére is. Az Írország elleni első mérkőzésen pedig hihetetlen dolgok történtek és befolyásolták az eredményt, olyan valószerűtlen események, amelyek a második találkozón is bekövetkezhettek. Szóval mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szerencsések voltunk. Természetesen követtünk el hibákat, én is követtem el hibákat, amelyekért vállalom a felelősséget. Ám például nem hiszem, hogy hiba volt a hosszabbításban cserélni az utolsó, Írország elleni meccsen.

–  Az említett dupla cseréről sokan beszéltek és beszélnek. Ha újrajátszanák a mérkőzést, mit csinálna másképpen? 
– Tudja, utólag nagyon okos az ember. A futballban csak az eredmény számít, és ha az nem jön, bárki felhatalmazva érzi magát bármilyen kritikára. Ha meglett volna az eredmény, senkinek sem lett volna kifogása. A „ha”-kkal és „pedig”-ekkel nem jutunk előre. Két cserénk volt, láttuk, hogy a csapat szenved és egyre hátrébb húzódik – nem utasításra, hanem egyszerűen a mentális reflex miatt, ami az egyenlítő gól után működésbe lépett. Bár a kispadról mindenki azt kérte, hogy menjenek feljebb, a játékosok egyre hátrébb szorultak. Ahelyett, hogy játszottak volna, csak rugdosták el a labdát, így kénytelenek voltunk egyre mélyebben védekezni. Az utolsó percekben meg akartam törni az ellenfél nyomását, ami egyébként kezdett is alábbhagyni, aztán jött az a végső fellángolás, amely révén az írek találtak egy gólt, olyat, amilyenre ők maguk sem számítottak. Sok minden történt, hibák sorozata az utolsó játékhelyzetben: három-négy hiba egymás után, senki sem tudta helyrehozni a társa ballépését, majd jött az utolsó, amely szerintem százalékosan nem is a legsúlyosabb volt. De el kell fogadni minden kritikát, ismétlem, ha nincs eredmény és elbuksz egy vállalást, muszáj tűrnöd a bírálatokat. Ezért is fogadtam volna el zokszó nélkül a felmentést. Nem így történt, mert a szövetség látta, hogy bízom a fiúkban és a csapatban. Ami szerintem nagyon fontos volt – és ez döntő szempont a jövőre nézve –, az a kohézió és az egység a társaságon belül még akkor is, ha ez most nem vezetett eredményre. Nem olvastam olyan interjút, amelyben a srácok egymást hibáztatták volna, és ez lényeges elem.

– Az Írország elleni mérkőzés után kapott támogató üzeneteket? 
– Ha volt is biztató szó, napokon át hatalmas elkeseredés telepedett mindenkire. A meccs végén semmit sem mondtam a játékosoknak, nem voltam képes megszólalni. Tíz-húsz percig csendben ültünk az öltözőben anélkül, hogy egyetlen szót is szóltunk volna, mert ez tényleg hihetetlen helyzet volt mindannyiunknak. Nekem – azon túl, hogy 2025 az eredmények szempontjából a legnehezebb évem volt a válogatottal – ez az egyik legfájdalmasabb, ha nem a legfájdalmasabb csalódás a pályafutásom során. Ezért is volt nehéz szavakat találni, és valójában nem is találtam. Még ma sem igen tudok. Nem hiszem, hogy a fiúk bármilyen módon elveszítették volna a bizalmukat bennem, a stábomban vagy a vezetésemben. Szerintem ez a legkisebb probléma, mert ha így lenne, a szövetség tudna róla, és nem habozna váltani a kispadon. Szóval nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mostantól látnunk kell, a szurkolók hogyan tudnak reagálni erre a csalódásra.

–  Ön szerint mi várható ebből a szempontból?
– Szerintem mindenki látta és értékelte az akarást, azt, hogy a végsőkig próbálkoztunk. Az előző évben soha, de soha nem kellett szégyenkeznünk a teljesítményünk miatt, még ha szenvedtünk is el fájdalmas vereségeket. Mindig emelt fővel mentünk le a pályáról, és gyakran jó futballt játszottunk. Még Törökország ellen is, amikor kint 3–1-re kaptunk ki, vagy itthon 3–0-ra. Mondhatnák erre: „Igen, de 3–0-ra vesztettél.” Igaz, de annak a két meccsnek az eredményét látványosan torzították bizonyos mozzanatok. Úgy gondolom, minden ellenfelünkkel egyenrangúak voltunk: néha kicsit rosszabbul, néha jobban játszottunk náluk, de abszolút pariban voltunk. Ez nem csak az én véleményem, a mérkőzések statisztikái is ezt támasztják alá. Éppen ezért lehet mondani, hogy van ráhatásom a teljesítményre. A meccseredményt viszont gyakran olyan epizódok döntik el, amelyeket nem tudok irányítani – és senki sem közülünk. Nyilván akadnak olyan játékhelyzetek, amelyek elgondolkodtatják az embert, mint például az utolsó meccsen a hosszabbításban végrehajtott csere. Ha a jövőben hasonló helyzet előfordulna, látnám a csapatomat szenvedni, talán újra ugyanezt lépném, mert abban a pillanatban energiát nyertünk vele, és megtörtük az ellenfél ritmusát. Ha megnézzük, onnantól kezdve nem is voltak veszélyesek, kivéve azt az utolsó szituációt, amely döntőnek bizonyult. Végül persze az változtatta meg az eredményt, és elfogadok minden kritikát, amelyet ezzel kapcsolatban kaptam.

– Mi ad ösztönzést a nehéz helyzetben?
– Megvan bennem az akarat és a késztetés arra, hogy végre elérjük a vb-részvételt. Persze nem biztos, hogy én leszek majd ott, hiszen az idén júniusban kezdődő világbajnokság után a következő vb-selejtező 2029-ben kezdődik. Addig még rengeteg idő van és rengeteg mérkőzés. Lesz két Nemzetek Ligája-sorozat és egy Európa-bajnokság is; sok függ attól, mit érünk el ezeken. A célom az, hogy én vezessem a csapatot a következő vb-selejtezőben, és végre megtörjük az átkot, legyünk úrrá ezen a lidércnyomáson. De addig is fontos meccsek várnak ránk: Nemzetek Ligája, Európa-bajnokság, minden az út közben elért eredményektől függ. Ha azt éreztem volna, hogy nincs már meg bennem a kedv, a tűz vagy az ösztönzés, biztosan megegyeztem volna a szövetséggel és távozom. Motiváció nélkül nem akarom folytatni. De a motiváció megvan, és látok biztató jeleket a jövőre nézve: vannak figyelemre méltó fiatal tehetségeink, és azok a játékosok, akik mostanában mutatkoztak be, szinte kivétel nélkül jól teljesítettek. Egy folyamat közepén járunk, a válogatottunk nem öreg, sőt viszonylag fiatal, és ebben az évben hangsúlyosan törekszünk a további fiatalításra, fenntartva közben a minőségi szintet is.

– Beszéljünk hát az idei tervekről. Mire számíthatunk?
– Márciusban és júniusban is két-két felkészülési mérkőzésünk lesz. Mind a négy találkozón technikai-taktikai és gondolkodásbeli előrelépést kell mutatnunk. Mit jelent ez? Például azt, hogy ha elkezdesz egy meccset egy bizonyos stílusban – mint az írek ellen az első nyolcvan percben –, nem változtathatsz az utolsó tizenöt percre csak az eredmény miatt. Az elejétől a végéig az előre eltervezett módon kell játszanunk, függetlenül attól, mit mutat az eredményjelző. Mentálisan meg kell erősödnünk, ahogy a múltban is erősek voltunk: korábban sok meccset nyertünk meg az utolsó percekben, tavaly viszont döntő meccseket veszítettünk el a véghajrában. Ezen szükséges dolgoznunk. Emellett folytatnunk kell a taktikai fejlődést, különösen labdabirtoklásban. A selejtezőben az örmények elleni 1–0-t kivéve minden mérkőzésen szereztünk két gólt, ugyanakkor nagyobb stabilitást kell adnunk a védekezésnek, mert bár sok gólt lőttünk, sokat is kaptunk.

– A következő Eb kapcsán nem tart attól, hogy az emberek természetesnek veszik a kijutást három egymást követő részvétel után?
– Ismerem a magyarokat, hiszen sok éve élek Magyarországon. Bár a nyelvet nem beszélem, a mentalitást jól ismerem. Hajlamosak vagyunk fellelkesedni az eredményektől. Emlékszem, az előző Eb előtt akkora volt az eufória, hogy egyesek már negyeddöntőről vagy elődöntőről álmodtak. Próbáltam mindenkit a földön tartani, mert nagyon erős csoportunk volt. Aztán jött a csalódás, hogy nem jutottunk tovább – ami nem csak rajtunk múlt, bár főleg rajtunk. Magyarország sorozatban három Európa-bajnokságon vett részt, a háromból kettőn én voltam a kapitány. Ezzel együtt semmi sincs garantálva. Hiába mondják, hogy a Nemzetek Ligája nem számít, valójában nagyon fontos a rangsor miatt, amely meghatározza, hogy az Eb-selejtező sorsolásán melyik kalapba kerülünk. Minden a teljesítményünktől és a sorsolástól függ. Persze statisztikailag könnyebb kijutni az Eb-re, mint a vb-re, mert az Eb-re két hely is kiadó a csoportból, a vb-re viszont csak egy. Ez sokat számít. 

– Az otthoni környezet, Pozzuoli városa és családja támogatása ad új energiát az elmúlt hetek után?
– Családtagjaim mindig mellettem állnak, a jó és a kevésbé jó pillanatokban is. Ők is igyekeztek kerülni a futball témáját az utóbbi időben. Olyan a család, mint egy biztos kikötő, ahová bármikor bemenekülhet az ember. Sok hétig küzdöttem magammal, nem is néztem futballt, mert tényleg rám telepedett a csalódottság és az elkeseredettség. Aztán ki kell mozdulni ebből. Az sem segít, hogy sokára jönnek az újabb találkozók. Ha elbuksz egy fontos mérkőzést, de három nap múlva már ott a következő, arra összpontosítasz, és másképp reagálsz. Itt viszont az utolsó meccs után márciusig várunk, így az ember csak rágódik, gondolkodik és elemez. Nem könnyű. Neves filozófusok is megmondták: egy ember tartását nem az mutatja meg, amikor a siker hullámait lovagolja meg, hanem az, ahogyan bukás után feláll. És alapvetően én ezt akarom tenni.

– Hogyan értékeli a közös munkát fiával, a válogatott munkáját a nyár óta segítő Simonéval?
– Ahogyan illik, lábujjhegyen, szerényen érkezett a stábba. Próbál napról napra fejlődni és sok részletet tökéletesíteni. Szerencsés a helyzete, mert a szakembereink segítségére támaszkodhat. Összekötő szerepe van, a pályán és a meccselemzésben is dolgozik, és szerintem kiváló profik támogatását élvezi, így ez a fejlődési szakasz biztosan segíti őt a jövőben. Elégedett vagyok azzal, ahogyan beilleszkedett és ahogyan dolgozik, de nem is voltak kétségeim, különben nem vettem volna be a stábomba. Az elvárásaim vele szemben pedig még magasabbak, mint a többi kollégámmal szemben.

– Többször beszélt korábban édesapja példájáról. Ebben a nehéz időszakban gondol rá és az általa képviselt mintára?
– Tudja, ő más területen dolgozott, mint én, gumigyári munkásként, így az összehasonlítás is nehezebb, mindenesetre azt a fajta rugalmasságot, amelyet hívhatunk ellenálló képességnek is, vagy leírhatunk az angol „never give up” kifejezéssel, biztosan tőle örököltem. Édesapámnak teljesen más területen rengeteg nehézsége volt az életében, de sohasem adta fel. Végül sikerült felnevelnie három gyereket, és lehetővé tette édesanyámnak, hogy háziasszonyként csak otthon dolgozzon, ami az egyik legkimerítőbb és legnehezebb munka, ráadásul fizetés nélküli. Minden nehézség ellenére el tudta tartani a családot, egyetemre küldte a testvéreimet – én is mentem, de a futball miatt abbahagytam. Szóval igen, ezt a „nem adom fel” képességet tőle örököltem. Az edzői pályafutásom, különösen a magyarországi, felemelő és küzdelmes pillanatokban egyaránt bővelkedik. Ez a mostani biztosan az egyik legrosszabb, a legnehezebb, amin túl kell jutnom, de egyáltalán nem áll szándékomban feladni. Látom a lehetőséget a munkára, és bízom a fiúkban. Ám ahogy mindig mondom: végül az eredmény számít. Most elbuktunk egy nagyon fontos célt, és talán ez az első igazi kudarcom, amióta a válogatottat vezetem. Mert bár vehetjük annak, hogy Albánia mögé, a negyedik helyre csúsztunk az előző vb-selejtezőn, abban a csoportban ott volt Anglia mellett Lengyelország is, amely nálunk jobbnak számított, így bajos lett volna megszerezni a második helyet. Ezúttal viszont a kezünkben volt a lehetőség, megvolt bennünk a képesség. Ezért ez az első nagy kudarc. Meglátjuk, hogy a következő vb-selejtezőig milyen eredményeket érünk el, meglesznek-e a feltételek ahhoz, hogy a szövetség folytassa velem a munkát. Tisztában vagyok vele, hogy ha nem érünk el megfelelő eredményeket a Nemzetek Ligájában és az Eb-selejtezőben, valószínűleg nem kapom meg a lehetőséget. Ennek mindig is tudatában voltam: nem gondolom, hogy megtarthatom a szövetségi kapitányi posztot számottevő eredmények nélkül. »»

– Milyen a kapcsolata a magyar edzőkollégákkal?
– Úgy gondolom, mindenkivel jó a viszonyom. Nem avatkozom bele a munkájukba, nem gyakorolok rájuk semmiféle nyomást. Tudom, hogy kilencven százalékuk jobban szereti, ha nem megyek oda látogatóba. Nem is megyek, mert tudom, hogy ez olyan helyzeteket szülhetne, amelyeknek a kollégák nem örülnének, én meg semmiképpen sem akarok nekik problémát okozni. Hagyom őket dolgozni, ahogyan ők is tiszteletben tartják az én munkámat. Minden hétvégén élőben követem a magyar bajnokságot, három-négy mérkőzést is megnézek. Mondhatom, hogy minden NB I-es csapatot ismerek élő tapasztalatok alapján, bizonyos időközönként egyébként másodosztályú meccsekre is ki szoktam menni.

– Mit gondol a bajnokság színvonaláról?
– A vélemények hízelgők, a számok tárgyilagosak. Ha az NB I a 23. helyen áll az 55 szövetség rangsorában, az azt jelenti, hogy nincs a bajnokságok között az élmezőnyben. A topligák ötös körét ismerjük, aztán jönnek a 6. helytől lefelé a jó bajnokságok, amilyen a portugál, a holland vagy a török. A görög bajnokság, ahová Varga Barnabás igazolt, jelenleg a 12. a rangsorban, márpedig a 15. helyig közép-magas szintről beszélhetünk. Az angol, olasz, spanyol és német liga a csúcs, és ott nincs sok játékosunk. Az angol Championshipet a 6. legerősebb ligának tekinthetjük a francia után, ott sincsenek tucatszámra futballistáink. Az írek ellen olyan csapattal játszottunk, amelyben öt-hat játékos a Premier League-ből, a többiek a Championshipből jöttek. Világos, hogy a magyar liga nem tartozik az elithez. A Ferencváros az egyetlen klub, amely tartja a szintet, a rangsor alapjául ugyanis a nemzetközi eredmények szolgálnak. Csak a Fradi ér el európai eredményeket, a többiek rendszerint nem járnak sikerrel a selejtezőkben. Amíg ez nem javul, nehéz lesz a magyar bajnokságot az első tizenötben látni. Ezért nekem, akinek válogatnia kell, összetett a feladatom. Minden alkalommal legalább tizenkét-tizenhárom játékost hívok be az NB I-ből, a csapatnak körülbelül a felét. Az utóbbi időben néhány beválogatott játékos nagyon jól teljesített a hazai mezőnyből, gondoljunk Lukács Dánielre vagy Gruber Zsomborra. Másoknál viszont érzi az ember, hogy nagy a szintkülönbség, szóval nem egyszerű a dolgom.

– Segít az úgynevezett „magyarszabály”?
– Igen, segít. Több a választási lehetőség, és látjuk a fiatalokat folyamatosan játszani. Ha játszanak, fejlődnek; ha nem játszanak, nem fejlődnek. Ez közép- és hosszú távon előnyöket hozhat. Már most is van néhány kimondottan figyelemre érdemes fiatal, akik az U21-es válogatottban játszottak eddig, és ha így folytatják ebben az évben, számolunk velük. 

– Említette Varga Barnabást. Mi a véleménye döntéséről, hogy Görögországba, az AEK Athénba igazolt?
– Szerintem helyesen cselekedett. Mind neki, mind a Fradinak kedvező a lépés, hiszen ha igaz, amit olvasni, a magyar klub jól járt anyagilag. Barnabás is remek szerződést kötött, és olyan egyesületbe ment, amely papíron nem gyengébb a Ferencvárosnál. Nemzetközi szinten is ismert, fontos játékosai vannak, bajnokságot akar nyerni, és a görög ligában nagy a minőségi konkurencia, ilyen szempontból az AEK mellett az Olympiakosz, a PAOK és a Panathinaikosz is érdekes. A görög liga színvonalas, az intenzitás sokkal magasabb, mint Magyarországon, így Barnabás fejlődése a válogatottnak is nagy segítség lesz.

– Szoboszlai Dominik példája és karrierje inspiráló a társaknak is?
– Ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy valami baj van a többiek gondolkodásmódjával. Dominik olyan srác, aki nagyon keményen dolgozott és dolgozik most is. Pontosan tudja, hogy egy feladat eljutni egy bizonyos szintre, és egy másik ott is maradni. Mindazonáltal ahhoz, hogy megragadj ebben a magasságban, hogy úgy fejlődj, ahogy ő, és hogy a Liverpool szurkolói és csapattársai vezérként ismerjenek el, ahhoz a tehetség mellett sok minden más is kell: rengeteg munka, elszántság és áldozatvállalás. Vannak, akik csak a show oldalát akarják látni, és megszólják, amiért, mondjuk, Lamborghinije van vagy márkás ruhákban jár. Észre kell venni, hogy ezek csak következményei a munkának, amit elvégzett, és mindannak, amit elért. Senki se higgye, hogy a Premier League bármelyik másik bajnoksághoz hasonlítható. Az olyan szint, mintha mindenki más a Földön játszana, ők pedig egy másik bolygón. És nemcsak a technikai szint, hanem a gazdasági háttér miatt is. Elég, ha belegondolunk, hogy az angol liga évente körülbelül másfél milliárd eurót oszt szét a klubok között a közvetítési jogokból. Az olló az angol és a többi ország labdarúgása között minden évben nyílik. Bármelyik angol klub – nem csak a Liverpool, a Manchester City vagy a Chelsea – megteheti, hogy minden évben felforgatja a keretét, lecserél tíz játékost, hogy ott maradjon a csúcson. Dominik a harmadik évét kezdte, voltak nehézségei, de fokozatosan egyre nagyobb elismerést vívott ki a csapattársai, majd a szurkolók körében is. Ez azt jelenti, hogy rengeteget fejlődött elkötelezettség és munka terén, az összpontosítása teljes. Ott vannak az olyan elképesztő példák, mint Cristiano Ronaldóé. Ő vitathatatlan minta mindenki számára, mert negyvenévesen is a futballnak rendeli alá az életét. Minden egyes napja a futball, a regeneráció jegyében telik. Ahhoz, hogy az ő szintjén maradj, ezt kell tenned. Dominik eljutott ide, tartja a nívót, és amíg megvan benne ez az elszántság, ott is lesz. Ő mindenki számára példakép. 

– Miben?
– Nem hiszem, hogy a magyar futball történetében vagy közelmúltjában sok olyan példa lenne, amelynél a tehetség mellé ilyen mindennapos kemény munka és akaraterő párosult. Nem tudom, hányan voltak ilyenek, de szerintem nem sokan. Ezért példakép Dominik. Sokszor elmondtam: Angliában kezdetben nem is csak a technikai tudása miatt kedvelték meg a szurkolók, hanem azért, amennyit futott, ahogy letámadott, ahányszor labdát szerzett és ahogy visszazárt az ellenféllel. Most is ezt csinálja, minden meccsen rengeteg kilométert fut nagy sebességgel. Ha jól tudom, ő az egyetlen játékos a magyar futball történetében, aki angol bajnokságot nyert. Ez önmagáért beszél. Szerintem Magyarországon az emberek kilencven százaléka szereti és tiszteli őt. Ott a maradék tíz százalék, de ennyi elégedetlen mindenhol van.

– Általánosságban a modern futballról beszélve: miben változott meg a játék? Milyen hagyományos értékek vannak veszélyben? A hűség, az áldozatvállalás, az elhivatottság még mindig ugyanúgy jelen van?
– Nézze, ha magát a játékot nézzük, a futball a tizenöt évvel ezelőtti állapothoz képest is teljesen más sebességgel zajlik. Úgy gondolom, ahhoz, hogy manapság eljuss egy bizonyos szintre, mindenekelőtt atletikusnak kell lenned. Nem feltétlenül nagy termetűnek, vaskosnak, hanem gyorsnak, robbanékonynak és szívósnak. Ezeknek a fizikai adottságoknak magas szinten kell érvényesülniük, mert gyorsaság nélkül ma már nem lehet eljutni a csúcsra. Kivételek lehetnek bizonyos posztokon, ahol az említett tulajdonságokat más képességek pótolják, de alapvetően atletikusnak kell lenni. Emellett kiváló kognitív képességek szükségesek, hogy szűk területen is tudjál játszani. A csapatok taktikailag egyre szervezettebbek, nem hagynak területet, ezért nagyon gyorsan kell döntéseket hoznod. Tudnod kell, mikor van egy kicsit több időd és mikor nincs. Ezt a napi munka során kell finomítani. Szóval a játék a sebesség tekintetében fejlődött hatalmasat. Ha a másik oldalt, a valahová tartozás kérdését nézzük, az egyre inkább háttérbe szorul. A hiperprofizmus felé haladunk, amit nagyban meghatároz az ügynökök befolyása és súlya. Ritka, hogy egy játékos tizenöt évig ugyanabban a klubban maradjon. A csapathoz tartozás érzését viszont a válogatottaknál még tapasztalhatjuk. Ott látszik, mennyire fontos a játékosoknak a nemzeti csapat, hova helyezik a belső rangsorukban. És el kell mondanom, hogy a behívottak közül jó néhányan az első helyre teszik a válogatottat. Ezért hiszem, hogy ez az összetartozás és egység, amely a múltban is fontos volt nekünk, megmaradhat a jövőben is.

– Ebből a szempontból nem élte meg csalódásként, hogy Gulácsi Péter lemondta a válogatottságot?
– Én megértettem őt. Mielőtt megítélnék egy játékost, a viselkedését vagy a döntéseit, az emberi oldalt kell mérlegelnem. Péterrel sokszor beszéltem, pontosan ismerem az okokat, amelyek miatt úgy határozott, hogy elhagyja a válogatottat. Úgy gondolom, sokat tudok ezekről az indokokról. Az ő nézőpontjából semmi esetre sem mondhatom, hogy rosszul döntött, én pedig tiszteletben tartom. Amikor erre jutott, akkor is így voltam vele, és a viszonyulásom azóta sem változott. Ez nem jelenti azt, hogy az ő helyében én is ugyanezt tettem volna, de mindenképpen respektálom a döntését, mert felfogtam és megértettem az indokait.

– Beszélt a magyarok gondolkodásmódjáról. Ennyi év után érzékel-e még esetleg valami új, meglepő karakterjegyet a magyarokban?
– Ami a futballt illeti – hiszen természetesen ez az, ami nekünk érdekes –, azt kell mondanom, hogy az utóbbi időben, az utóbbi években nagyobb elszántságot látok, különösen a fiatalokban, akik még nincsenek azon a szinten, amit remélünk tőlük. De úgy tűnik, mentálisan fejlődnek: megvan bennük az érvényesülési vágy és a „soha fel nem adni” szelleme. Kevesebbet keseregnek, és próbálják a hibákat vagy a negatív történéseket tudatosabb, kezdeményezőbb, pozitívabb módon leküzdeni. Ezen a téren látok javulást.

– Kényes, de fontos téma: ha politika és a futball kapcsolatáról beszélünk, mi a véleménye?
– Azt kell mondanom, hogy a politika részéről a munkámba semmiféle beleavatkozást sem tapasztalok. Elsősorban az MLSZ elnökével és főtitkárával állok kapcsolatban, illetve bizonyos időközönként az elnökséggel. Semmiféle nyomás nincs rajtam senki részéről, teljes önállósággal dolgozom. Más kérdésekbe nem is akarok belefolyni, mivel az én munkámmal kapcsolatban szerintem az embereket az eredmények érdeklik. És szerintem végső soron valamennyire minden magyar nézi a futballt vagy érdeklődik iránta. Nekünk pedig, amikor nem sikerül hozni a remélt eredményeket, egyszerűen el kell fogadnunk az érkező bírálatokat. Aztán ha a helyzet fenntarthatatlanná válna, az más, hiszen a szurkolók véleménye fontos. Sokszor elmondtam már: abban a pillanatban, ha a szurkolók többsége a maradásom ellen lenne, a szövetségnek ezt tudomásul kellene vennie. Nekem magamnak is tudomásul kellene vennem. De a szurkolóknak sok lehetőségük van a tetszésnyilvánításra. Márciusban lesz két felkészülési mérkőzésünk. Eldönthetik, hogy távol maradnak vagy kijönnek; eljöhetnek azért, hogy tüntessenek ellenünk, vagy azért, hogy tapsoljanak nekünk. Ez rajtuk múlik. De ahogy mindig mondtam: a futball az embereké, a szurkolóké, és azt, amit ők gondolnak vagy mondanak, muszáj figyelembe venni.

Felesége, Mariella révén lett tiszteletbeli délolasz az egyébként Torino környékéről, Druentóból származó Marco Rossi. Az 1964-ben született hátvédet, a Torino neveltjét a pozzuoli Puteolana játékosaként sodorta össze a szerencse majdani feleségével, akivel aztán a tengerparti kisvárosban rendezték be családi fészküket. Két felnőtt gyermekük, Simone és Gaia is ide tért haza a karácsonyi ünnepek során. „Marcóval 1987 februárja óta ismerjük egymást – mesélte románcuk kezdetéről a szövetségi kapitány felesége még 2019-es helyszíni riportunkban. – A helyi utazási iroda beosztottjaként egy alkalommal én állítottam ki a jegyét a repülőjáratra, amellyel hazarepült Torinóba. Korábban sohasem láttuk egymást. Úgy meséli mindig, a nézésem ragadta meg, a tekintetembe szeretett bele. Egy héttel később már váltottunk néhány szót, egyre jobban érdeklődtünk egymás iránt, aztán elmentünk kávézni, a kávézásból vacsora lett, a vacsorából séta, egy hónap sem telt el, és elkezdődött a kapcsolatunk. Két és fél év után úgy éreztük, szeretnénk együtt élni, eldöntöttük, összeházasodunk. Azóta mindig őt követem, lemondtam a szakmai ambícióimról, a költözések miatt nem is tehettem volna másként. Főállásban Marco Rossi felesége lettem, majd a gyerekek édesanyja. A család került életem középpontjába, azon voltam, hogy megkönnyítsem Marco munkáját, hogy átvegyem tőle a családi ügyek felelősségét.”

Az érkezésünk előtti napon a Richter-skála szerinti 2.4-es erősségű földrengést mértek Pozzuoliban, a Nápolyhoz közel eső városban, ami szinte szót sem érdemel ahhoz képest, hogy a 2024-es Európa-bajnokság előtti tavaszon 4.4-es erősségű rengés rázta meg a települést – a jelenséget az éppen otthon tartózkodó Marco Rossi is erőteljesen érzékelte. A bradiszeizmikus mozgásoknak kitett térségben máig emlegetik az 1983 októberében átélt éjszakát, amely során több mint száz rengés okozott károkat, és harminchatezer embernek kellett elhagynia az otthonát. Alkalmi kalauzunk, a magyar szövetségi kapitány városi sétánk során megmutatta a kiszáradt tengerparti öblöt, amely a föld szintjének folyamatos emelkedését bizonyítja, és láttuk a durva falrepedések miatt kiürített lány­árvaház kísérteties hangulatú, elhagyott épületét is.

Olaszországi beszélgetésünk során szóba került egy futballtól távoli, ritkán érintett téma is: hisz-e Marco Rossi Istenben? Vallásos-e? Ha igen, mit jelent mindez az életében? „Nehezen tudnám meghatározni a viszonyulásomat, mert a kapcsolatom Istennel hullámzó, ugyanakkor mégsem az, hiszen szinte mindennap beszélek hozzá – hangzott a válasz. – Beszélek hozzá, de ha őszintén kell felelnem, nincs meg bennem a bizonyosság, hogy létezik. Inkább reményem van rá, mintsem bizonyosságom. Emiatt például irigylem édesanyámat, aki mindig is szentül meg volt győződve Isten és a túlvilági élet létezéséről. Nekem nincs ennyire biztos hitem, még ha – ismétlem – naponta beszélek is hozzá. Annyi mindent tapasztalunk, annyi szörnyűséget a világban, némelyiket közvetlenül mellettünk. Ha a háborúkra gondolunk, amelyek mintha csak terjednének, ahelyett, hogy visszaszorulnának, vagy ha látjuk, hány ember hal meg nélkülözésben. Szóval az embernek néha nehezére esik elhinni, hogy Isten létezik, hogy jó és irgalmas. Néha felteszem a kérdést: »Miért nem avatkozik be? Miért hagyott mindent a szabad akaratra?« Ma bizonyos embereknek a túlélés valóban csak szerencse kérdése – szerencse, hogy ide születsz vagy amoda. Például az, hogy a Gázai övezetben születsz-e vagy nyolcvan kilométerrel arrébb, megváltoztatja az életed, megváltoztat mindent. És erre senki sincsen hatással. Ki dönti el? Isten? Rengeteg a kérdés, rengeteg a kétely, amelyekre – bár próbálok hinni egy legfőbb lényben, a túlvilági életben – nehezen találok választ. Természetesen húszévesen az ember kevesebbet gondol az ilyesmire. Ahogy növünk fel, ahogy öregszünk, és egyre közelebb kerülünk az »X-órához«, egyértelmű, hogy az ember egyre inkább elgondolkodik ezeken, és olyan kérdéseket tesz fel magának, amelyekre bajos választ adni.”