Három labdáért vásárolták ki, német és magyar bajnok is lett – 50 éves Lisztes Krisztián

– Hisz a számmisztikában?     
– Nem nagyon. Mire gondol? – kérdezett vissza Lisztes Krisztián, aki 1976. július 2-án született.

– A karrierjét döntően meghatározó sérülése a 199. Bundesliga-bajnokiján érte utol, 49-szeres válogatottként: 2004 tavaszán Brazília jött Budapestre, az önmagában is emlékezetes találkozó egy futballistának, de ötvenedik válogatott mérkőzésnek különösen az lehetett volna.
– Akkor most bezárkózom egy szobába, lehúzom a redőnyt, nehogy bajom essen… Viccelek: nem foglalkoztam ezekkel a számokkal, bár kétségkívül érdekes. Így kellett lennie.

– Biztosan így kellett lennie? 2004 áprilisáig egyetlen Werder-játékosként az addigi harminc bajnoki mindegyikén pályára lépett – és az nem akármilyen év volt, bajnok és Német Kupa-győztes lett a Bréma.      
– Nézze, ezzel akkor sem tudtam mit tenni, ma már főleg nem érdemes ezen hezitálni. Szuper csapatunk volt, és talán az orvosi technika, a rehabilitációs eljárás sem volt olyan minőségű, mint manapság, megeshet, túl gyorsan vissza akartam térni. Ahogy elszakadt a térdszalagom, kiszakított egy nagyobb darabot a porcból. Minden eljárást kipróbáltam, évekig futballoztam, még gólt is fejeltem a Fradi–Újpesten csaknem nyolc évvel a sérülésem után, szóval kitartóan tettem a dolgom, de igaz: nem volt igazán jó már a lábam, előbb-utóbb mindig megfájdult.

1993, FTC-DVSC 1–0, Lisztes Krisztián első NB I-es gólja 0:25-nél, kiállítása 1:05-nél

– A huszonnyolcadik születésnapja előtt járt, a legjobb korban, sosem tudjuk meg, mit érhetett volna még el.     
– A Real Betis szerződtetett volna, és a spanyol futballban nagyon szívesen kipróbáltam volna magam. A Werderrel megnyert bajnoki cím után ősszel a BL-ben az Interrel és a Valenciával is összekerültünk a csoportban, a tizenhat között a Lyon sajnos sokkal jobban játszott, egy évvel később a csoportban a Ronaldinho vezette Barcelona jött Brémába, a tizenhat között a Juventus ellen esett ki a csapat – sztárklubok, csillagok ellen futballozhattam volna. Mégsem bánkódom ezen, azt gondolom, a békásmegyeri, majd a káposztásmegyeri panelből indulva messzire jutottam. 2001-ben megszületett Lili lányom, 2005-ben Krisztián fiam, és a sérülésem idején sokkal többet lehettem otthon, mint amikor folyamatosan utazgattunk a meccsek miatt. Ki tudja, talán a sok együtt töltött idő miatt is nagyon mély és szeretetteljes a kapcsolatom a gyerekeimmel, és ha erre gondolok, nem zavar kicsit sem, hogy az a sérülés mit vehetett el tőlem. Boldog vagyok, sok örömet adott a futball, teljes az életem. Az évek alatt rájöttem, semmit sem segít, ha hagyom eluralkodni a hiányérzetet, ezért tényleg arra gondolok, milyen sok mindennek örülhetek.

Egy emlékezetes dupla a Newcastle United ellen, 1996. október 15., Lisztes Krisztián góljai 3:45-től és 8:50-től

– Van emlékezetes születésnapja? Hogy készült az ötvenedikre?     
– Tényleg mindent a futball határoz meg: a legtöbbször a nyári felkészülés zajlott, és most, hogy a Ferencvárosban utánpótlás-menedzser vagyok, az NB III-as, az U19-es csapat mellett dolgozom, emellett egyéni képzést tartok a tehetséges támadóknak, középpályásoknak, szintén munkával telik. Bulit nem szervezek, annyi a barátom, hogy mindet képtelenség lenne meghívni, megbántani senkit sem akarnék azzal, hogy kimarad. Ha a gyerekeimmel lehetek csütörtök este, elfújok egy gyertyát a tortán, az nekem bőven elég – semmi másra nem vágyom. Ha már itt tartunk: Lili huszonötödik születésnapján U19-es kupadöntőt játszottunk a Honvéd ellen, a kispestiek a bajnokságban hat, majd öt gólt rúgtak nekünk, és a reális különbség körülbelül ez volt a csapatok között: és mégis, a kupadöntőben 2–1-re nyertünk. Lili röplabdázik, sportember ő is, nem vette zokon, hogy meccs van a szülinapján…

Egy nagy gól a Bundesligában: Bayer Leverkusen–Werder Bremen 1–2, 2002. április 20.

– Visszaugorva az időben: már a nyolcvanas évek végén hallani lehetett önről. Mikor érezte először, hogy más, mint a többiek, ügyesebb, tehetségesebb?
– Nehéz kérdés. Miután a békásmegyeri általános iskola csapatával megvertük a Fradit, Kaszás Pál hívott a klubhoz: nemcsak engem, többen mentünk, emlékeim szerint három labda volt a kivásárlási ár, de nem tudom, a labdák megérkeztek-e. Tízévesen, 1986-ban az egyik legnagyobb nemzetközi gyerektornán, a Norvég Kupán szerepeltünk, rengeteg csapat volt, és bár a döntőt nem értük el, én lettem a legjobb játékos. Egy garnitúra szerelés volt a díj, erre emlékszem, mert vagy öt évig abban futballoztunk, már rég kinőttük, mire szerelést váltottunk. Édesapámat korán elvesztettem, de Pali bácsi nagyon odafigyelt rám, szeretett és a földön tartott. Azt mondogatta, szépek a különdíjak, de jön a következő mérkőzés, azon is jól kell játszani. Én pedig izgultam minden mérkőzés előtt, és csak jól akartam játszani. 

– Rengetegszer sikerült. Azt sem bánja, hogy nem lett ötvenszeres válogatott?     
– Dehogyis. Szóba került, hogy egy edzőmeccsen becserélnek, de végül kiderült, fontos selejtezőre készülünk, nem fér bele ilyesmi. Aztán búcsúmeccsről is szó volt, felhívtak, hogy kapnék egy csokor virágot, plakettet egy válogatott mérkőzés előtt, de ez sem jött össze: akkor azt mondták, csak ötven válogatottság felett jár… Azt hiszem, a mi időnkben azok sem kaptak ilyesmit, akik megfeleltek ennek, de nincs ezzel sem bajom. Hálás vagyok, hogy a futballnak ennyi élményt és barátot köszönhetek.

2011. október 22, FTC–Újpest 3–0, Lisztes Krisztián gólja 3:35-től