„Gyengék voltunk, mint a munkácsi sör” – Kárpátalján néztük a magyar–ukrán meccset
„– Olyan gyengék voltunk, mint a munkácsi sör!
– De hát az jó volt, Pista!
– Jó, persze. Jó savanyú…”
A tömör értékelés Munkácson hangzott el, a pénteki Magyarország–Ukrajna Nemzetek Ligája-mérkőzés lefújása után, a kárpátaljai város magyar cserkészházában. Az 1–0-s ukrán győzelem után nagy volt a csend, hamar hazakullogtak a meccsnéző társaság tagjai, pedig jó hangulatban indult az este. Az első pálinkakör előtt a házigazda, a harmincöt éve működő Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke, Popovics Pál mondott tósztot, felidézve a közös szurkolások gyakorlatának előzményeit: „Talán emlékeztek, először akkor jöttünk össze ebben a körben, amikor a 2016-os Európa-bajnokságra kijutott a magyar válogatott. Annyian voltunk a teremben, hogy nem fért el más, csak a sok szék, a sör meg a Bandi hasa.”
Ezen a szeptember végi estén kevesebb volt a szék, talán még a sör is, Bandinak pedig bőven jutott módja kiereszteni a hasát – sokan hiányoztak Munkácsról. A szerencsések a Puskás Arénában énekelték, hogy „balsors, akit régen tép”, akiket meg tényleg tép mostanság, vagy szülőföldjüktől elszakadva keresik a biztos talajt, vagy otthonuk biztonságába húzódtak a hadkiegészítő egységek utcai igazoltatásai elől, esetleg el is vitték őket.
„Megbűnhődte már e nép”, dehogy bűnhődte meg, maradt baj épp elég, az orosz–ukrán háború árnyékában például helyben sem zökkenőmentes az együttélés. A közösségi élet motorjának számító magyar cserkészcsapat a katonai helyzet 2022-es eszkalálódása után kereste a kapcsolatot a helyi ukrán cserkészcsapattal, hogy a körülményekkel dacolva erősítsék a béke üzenetét. Meghívták az ukránokat közös métázásra, az ukránok visszainvitálták magyar testvéreiket hímestojásfestésre, aztán valahogy menet közben megakadt a barátkozás, kihűlt a viszony.
És akkor most előjöhetnénk távoli hasonlatként a budapesti pályán, a hosszabbítás perceiben kitört magyar–ukrán játékoscsetepatéval, de ez a párhuzam nemhogy sántít, de veszélyes is. A képernyőn kibontakozó lökdösődést a munkácsi magyar kör úgy fogadta, hogy azt még az UEFA illetékes világbéke-bizottságában is megtapsolták volna, „Ez minek?”, „Nem kell, fiúk!” megjegyzéseket dörmögtek az öreg cserkészek, sőt, valaki egyenesen az alapvonal mögötti slágerfeliratot mondta fel: „A gyűlölet nem pálya…”
Végig érezte a mérkőzésen a feszültséget Popovics Pál, aki a hajrában történteket leszámítva férfias küzdelemként értékelte a látottakat, és számít arra is, hogy a kiélezett légkör az október 5-i nagyszombati visszavágóra is megmarad. Ami pedig a pénteki végeredményt illeti, találóan így fogalmazott: „Nem ők nyertek, hanem mi kaptunk ki.”
Mi, ti, ők tekintetében hagyományosan összetett a kárpátaljai helyzet, a függetlenné vált Ukrajna válogatottjának legelső gólszerzője például a kárpátaljai származású, az Ilosvai labdarúgó-iskolában nevelkedett, eredetileg szovjet válogatott Ivan Gecko. A nevezetes mozzanat 1992. április 29-én történt, az ungvári Avangard-stadionban, a magyar válogatott ellen, amelynek útját Magyar Zoltán, a Magyar Labdarúgó-szövetség menedzsere egyengette akkor Kárpátalja felé. A sporttörténelmi találkozó helyszínét még a magyar–ukrán Nemzetek Ligája-mérkőzés délelőttjén kerestük fel az akkori szervezővel, aki külső közreműködőként segített tematikus riportsorozatunkat előkészítő terepmunkánk során.
„Az ötlet 1991 decemberében fogant meg, az ukrán hármas népszavazás alkalmából rendezett Kárpátalja válogatott–Magyar ligaválogatott ungvári mérkőzés bankettjén – beszélt a kulisszatitkokról Magyar Zoltán, aki Beregszászon született édesanyja révén családi vonalon is kötődik a régióhoz. – Felültünk egy kávédarálónak nevezett kisrepülőre, és elmentünk Kijevbe, hogy megtárgyaljuk a részleteket Viktor Bannyikovval, az ukrán futballszövetség egyébként orosz származású elnökével. Emlékszem, az irodájában mutatta a szövetség első emblémájának terveit, kérdezte, mit szólok hozzá. Aztán eljöttek az ukrán futballvezetők Budapestre, hogy tanulmányozzák az MLSZ működését, és tanácsot kérjenek az ukrán szervezeti struktúra felépítéséhez. A meccs óriási futballünnep volt, rengeteg magyar zászló lobogott a lelátón, Kiprich József duplájával és Sallói István góljával győztünk 3–1-re. Előtte is, utána is vittem csapatokat Kárpátaljára: 1990-ben Beregszászon játszott a Ferencváros, az 1992-es ukrán–magyar meccs huszonötödik évfordulóját öregfiúk-válogatottak találkozójával ünnepeltük Ungváron, 1998-ban pedig a Tisza-árvíz károsultjainak megsegítésére játszott a Magyar ligaválogatott Munkácson. Ott ült a lelátón svájcisapkájában Mihail Tokar is, aki a meccs finanszírozásában is fontos szerepet játszott. Akkoriban az ukrán maffia európai fejeként emlegették, néhány héttel a meccs után a háza előtt lekaszabolták.”
A furcsa epizód is előkerült a magyar–ukrán találkozót felvezető futballtörténeti beszélgetésen, amelynek felütéseként Popovics Béla helytörténész felemlegetett egy elfeledett, régi sikert: a Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskola 1940-ben elnyerte Budapesten, a BEAC-pályán a Szent László-vándordíjat. A Nemzeti Sport címlapján számolt be akkoriban a kaposvári diákok elleni döntőről, idézve a találkozó előtti munkácsi hangokat is: „Jó mérkőzést, szép küzdelmet várunk!”
Fordult azóta néhányat a világ, de valami ugyanaz: a munkácsiak az október 5-i, Nagyszombatban rendezendő Ukrajna–Magyarország mérkőzésre sem kívánhatnának mást, mint dédapáik.
