A 60 éves Márton Gábor nem bánja, hogy átállt a sötét oldalra

– Hatvanévesen visszatekintve mikor érezte először, hogy a futball nem egyszerűen a kedvenc időtöltése, hanem az élete lesz?
– Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindenre emlékszik gyerekkorából, amit nem felejt el, én mondjuk két éves korom óta tudtam, hogy mi akarok lenni – mondta lapunknak Márton Gábor, aki október 15-én ünnepli a 60. születésnapján. – Akkoriban nem voltak olyan modern eszközök, mint manapság, de készültek olyan képek rólam, amikor még állni is alig tudtam, de már a labda – amely nagyobb volt, mint én – ott volt nálam. A nagypapám a PVSK pályagondnoka volt, így ott nőttem fel, mindenki ismert. Három éves sem voltam még, amikor egy suszter készített nekem egy apró bőrstoplist. Édesapámtól örököltem a tehetségemet, remek futballista volt, bár nem érdekelte, így nem játszott az első osztályban. Szóval, gyorsan eldőlt a sorsom. 

– Már fiatalon is ennyire határozott, szókimondó ember volt, mint amilyennek ma ismerjük?
– A szüleim arra tanítottak, hogy mindig vállaljam fel magam, legyen saját véleményem, álljak ki az igazamért és küzdjek az igazságtalanság ellen. Éppen ezért, nagy az igazságérzetem, és rosszul viselem az igazságtalanságot – ez mind a focira, mind az élet egyéb területeire igaz. Lehet, hogy a mai világban ez a fajta őszinteség nem mindig kifizetődő, de én hiszem, hogy a tiszta beszédnek és az őszinteségnek van értéke – a sportban és az életben egyaránt.

– Ki hitt önben először igazán, amikor még csak egy tehetséges pécsi fiatal volt?
– Márton Gábor. A PMSC-nél kezdtem, de nem éreztem jól magam, így a PVSK-hoz kerültem, azonban Garami József a nyakamra járt, hogy menjek vissza. Beadtam a derekamat, az első évben megnyertük az ifibajnokságot. Hozzáteszem, előtte kétszer bukta el a bajnokságot ez a csapat, de az érkezésem után rögtön meglett az aranyérem. Remek csapatunk volt, többek között olyan játékosokkal, mint Bérczy Balázs, Lovász Ferenc vagy Tomka János. Garami Józseffel mindketten szókimondóak voltunk, akadt köztünk konfliktus, mindketten hibáztunk, de idővel mindent megbeszéltünk és jó lett a viszonyunk. Visszatérve, mindig tudtam, hogy mire vagyok képes, s habár nem játszottam mindig jól, azok közé tartoztam, akit szerettek nézni a szurkolók. 

– Aztán bekerült a pécsi felnőtt csapatba, amellyel kupát nyert.
– A Pécs 1986-ban bajnoki ezüstérmet szerzett, de akkor még csak epizodista voltam, nehezen kerültem be a csapatba ilyen-olyan okok miatt. Aztán jött egy vesztes kupadöntő, majd 1990-ben megnyertük a Magyar Kupát. Az volt a pécsi futball fénykora, sajnos a maiak egyáltalán nem becsülik a múltat és az akkori sikereket. Nem véletlen a mondás, miszerint aki nem tiszteli a múltat, annak nincs jövője.

– Majd a belga Genk szerződtette. 
– A kupagyőzelem után bemutatkoztam a válogatottban is, és légiósnak álltam. Abban az időben nagy siker volt külföldre szerződni, egyrészt szakmailag is előrelépést jelentett, másrészt az anyagi szempontok is fontosak voltak. A belga szerződéskötésem nem volt zökkenőmentes, ugyanis mire kiutaztam, már másszerepelt a szerződésben, de így sem jártam rosszul. Ma már belga topcsapat, de akkor újonc volt a Genk, tőlem pedig olyan játékot kértek, ami nem feküdt nekem. Alapvetően söprögetőt játszottam, szerettem felmenni, gólokat szerezni és gólpasszokat adni. Ott mást kértek, utólag tudom, hogy rossz döntés volt odamenni.

– Annál jobb döntés volt hazajönni a Honvédba, amellyel bajnok lett.
– Hozzátartozik, hogy 1990-ben a pécsi szerződésem lejrátakor Mezei György hívott a Honvédba, s abban maradtunk, ha a külföld nem jön össze, akkor szívesen odamegyek. Gyuri bá nagyon tehetségesnek tartott, ő hívott meg először a válogatott keretébe Görögország ellen, és egy interjúban Franz Beckenbauerhez hasonlított. A rövid belga kitérő után odavitt Kispestre, bronzérmet szereztünk, majd Verebes József jött a helyére, de az eredmények rosszak voltak, így Martti Kuuselával nyertük meg a bajnokságot. Remek idényt produkáltam, és a csapatunk is nagyszerű volt.

– A francia élvonalbeli Cannes-ban milyen tapasztalatokat szerzett?
– Ez érdekes sztori. Megnyertük a Honvéddal a bajnokságot, hazamentem Pécsre, elengedtem magam, és folytattam még az ünneplést. Jól esett kiengedni a gőzt a hosszú, nehéz idény után. Aztán hívtak, hogy ki kellene menni Cannes-ba próbajátékra. Gondoltam az érdekes lesz, ugyanis egy hete szórakozom és ünneplek, biztosan jó állapotban vagyok… Megtudtam, hogy az Európa-bajnok francia Lius Fernandez a vezetőedző, így rögtön igent mondtam. Korrekt volt a Cannes, tudták, hogy milyen állapotban vagyok, felépítettek, néhány napig futóedzéseket végeztem, majd olyan jól sikerült a próbajáték, hogy haza se akartak engedni. Akkor jutottunk fel, de nagyszerű játékosaink voltak, a legnagyobb név Patrick Vieira, aki nagyon fiatal volt, de látszott rajta a hatalmas tehetség. Luis Fernandez keze alatt játszani nagy élményt jelentett, jó ember és kiváló edző. Élveztem azt az időszakot, a francia riviérán éltem, minden meccsen telt ház előtt futballozhattam, és hatodikak lettünk, így kvalifikáltunk az UEFA-kupába. Ráadásul olyan játékosok ellen játszhattam, mint George Weah, Jürgen Klinsmann, David Trezeguet, Thierry Henry, Didier Deschamps vagy Zinédine Zidane, aki majdnem a csapattársam lett, hiszen pont akkor igazolt el Cannesból Bordeaux-ba, amikor én odakerültem.

– Majd visszatért Pécsre, ahonnan Izraelbe vezetett az útja. 
– Luiz Fernández az idény végén eligazolt a PSG-be, úgy nézett ki, én is követem, tárgyaltam a klubbal – sajnos nem jött össze a váltás. Hazautaztam, de szóltak, hogy vissza kellene mennem, hiszen az új vezetőedző Safet Susic ragaszkodik hozzám Cannes-ban. Azonban volt egy három éves szerződésajánlatom a spanyol élvonalbeli Real Valladolidtól is, ahová már csak orvosi vizsgálatra kellett volna kiutaznom – ráadásul mindig nagyon szerettem a spanyol futballt. Végül itthon maradtam Pécsen, ami életem egyik – ha nem a legrosszabb – döntése volt a karrierem szempontjából. Nagyon sajnálom, hogy nem mentem vissza Cannes-ba vagy nem fogadtam el a Valladolid ajánlatát. Egy év Pécs után jött öt izraeli esztendő, s utólag tudom, nagyon sajnáltam volna, ha ez kimarad. Az viszont fáj, hogy habár huszonnyolc évesen igazoltam Izraelbe, jó korban, erőben és formában voltam, de ott kiírtak a válogatottból. Nem jött ki senki megnézni, hogy milyen körülmények között, erős ligában játszom, amely lényegesen jobb volt, mint a magyar. Úgy bántak velünk, mint a világsztárokkal, és ezt a megbecsülést a mai napig érzem. A Hapoel Tel Avivval kupát nyertem, a Hapoel Petah Tikvával az UEFA-kupában meneteltünk, de a Hapoel Kvar Sabánál is jól éreztem magam. Ráadásul egy ízben megválasztottak az idény legjobb légiósának és az év csapatába is bekerültem. Az izraeli csapataim a mai napig nagyon megbecsülnek, hiszen a Hapoel Tel Aviv a nyáron Konferencialiga-selejtezőt játszott Diósgyőrben, és a klub meghívott minden magyarországi mérkőzésére. A Hapoel Petah Tikva pedig 2023-ban meghívott egy rendezvényére, amelyen én voltam a meglepetésvendég, felhívtak a színpadra, bevallom, elérzékenyültem. Akkor huszonhárom év telt el, mióta eljöttem Izraelből, hihetetlen, de még mindig megbecsülnek és szeretnek. A játékosaimnak szoktam mondani, hogy a világ legjobb munkájuk van, amely a sikerekről és az élményekről szól, nem a pénzről. Persze, lehet keresni egy rakat pénzt, de az csak hab a tortán. Elveszítheted a házadat, az autódat, a feleségedet, de a sikert, az élményt és a szeretetet nem.

– Aztán megint hazajött Pécsre, jött egy rövid izraeli kitérő, s végül Pécsen fejezte be.
– A Péccsel kiestünk az élvonalból, de a vezetésemmel visszajutottunk és harminchat évesen az NB I B legjobbjának választottak. Harmincnyolc évesen játszottam az utolsó meccsemet a Péccsel az NB I-ben, onnan szerettem volna visszavonulni. Talán mondhatom, hogy a pécsi futball egyik ikonja vagyok többedmagammal, de kicsit fájó pont számomra, hogy külföldön nagyobb elismerést kaptam, mint itthon. Aztán Barcson még levezettem, de akkor már elkezdtem az edzősködés felé fordulni, azaz átálltam a sötét oldalra. 

– Huszonegyszer lépett pályára a válogatottban, de ha jól tudom,  e téren van hiányérzete…
– Reálisan hetven, nyolcvannak kellene lennie. Sajnos Izraelbe igazolva kiírtak a válogatottból, nem voltak rám kíváncsiak, pedig volt még bennem néhány erős év. Mindig megtiszteltetés volt a válogatottban játszani, még akkor is, ha a körülményeket nem lehet összehasonlítani a maiakkal. Nekünk azt mondták, akasszuk fel a törölközőt, hogy megszáradjon legközelebbre, míg most minden fürdéshez újat adnak. 

– Évek óta edzősködik: hogyan látja ezt a pályát? 
– Nem ugráltam egyik kispadról a másikra, mindig csendben jöttem el, pedig egy-két alkalommal mondhattam volna csúnya dolgokat, de nem lett volna etikus. Sok olyan megkeresésem volt, amelyet nem fogadtam el, akadt néhány érthetetlen történés is. Sokszor kiesés ellen menekülő csapatot kellett átvennem, mint a Pécs, Siófok, ZTE, Kozármisleny, de volt Kaposváron olyan időszak, amikor fél évig nem kaptunk fizetést. A Vidivel másodikak voltunk, érthetetlen, hogy miért volt elégedetlen néhány ember. A magyar edző, ha jó eredményeket ér el, akkor szerencséje van, ha pedig nem jókat, akkor fogalmatlan. Tarthatnék előrébb, de sokszor tartottam bent az élvonalban reménytelen helyzetben lévő csapatot, amire büszke vagyok. Elég jó a győzelmi arányom az NB I-ben, az NB II-ben pedig még jobb. Nem elégedetlenkedek, de nem is vagyok elégedett. 

– Mire a legbüszkébb az elmúlt hatvan évből?
– Mindenre. Nem vagyok az a típus, aki siránkozik, és azon morfondírozik, mi lett volna, ha… Szép karriert futottam be játékosként, edzőként is hasonló sikerekre törekszem. Próbálok továbbra is egyenes és őszinte lenni, valamint minél több győzelmet elérni. Hatvan év ide vagy oda, még nem vagyok öreg, bízom benne, hogy lesz még olyan munkám, amely során trófeákért tudok küzdeni.