Elhunyt Balla József

Balla József 1955-ben született a Csongrád megyei Szőregen. A helyi Rákóczi SE-ben kezdett birkózni, 1971-ben Szegedre, 1973-ban pedig a Ferencvárosba került. Az 1976-os montreali és az 1980-as moszkvai olimpián is második lett a szabadfogás +100 kg-os kategóriájában. Az 1983-as budapesti Európa-bajnokságon aranyérmet nyert. Tizenhárom évig, 1974-től 1987-ig volt meghatározó tagja a válogatottnak, ez idő alatt az Eb-győzelmen és az olimpiai helyezéseken kívül háromszor végzett Eb-n (1975, 1978, 1981) és egyszer vb-n (1985) a második helyen, és szerzett világbajnoki bronzérmet is (1977). Viszszavonulása után edzőként dolgozott, 1997-től 2000. december 31-ig szövetségi kapitányként irányította a válogatottat. Balla Józsefet a Magyar Birkózószövetség, a Magyar Olimpiai Bizottság és Kecskemét város önkormányzata saját halottjának tekinti. A kitűnő sportolót és szakembert március 25-én, 13.30 órakor helyezik örök nyugalomra a kecskeméti köztemetőben.
Emlékszem, Szófiában azt hitték, ő Karelin, a rettegett orosz. Jártuk a várost, ő valamilyen kekszet eszegetett (a cukra miatt), amikor egy kisebb csoport lepte meg. "Alekszandr, Alekszandr!” – harsogták a látogatók, mire Balla csak mosolygott. "Én nem nyertem olimpiát!” – mondta szinte csak magának.
Láttam rajta, hogy bántja a dolog. Hogy kétszer is ezüstig jutott. "Csak” ezüstig. Montreal és Moszkva. Te jó ég, pedig mennyit dolgozott a sikerért. A korabeli Népsport azt írta, 1980-ban már-már az ájulásig edzett odafönt a mátraházi táborban. Újra csak olimpiai ezüst lett a jutalma. Legyőzte Ivanovot, a friss Európa-bajnokot, az NDK-s Gehrkét, a 214 centis lengyel Sandurskit. Csak hát ott volt a szovjet Angyijev is. Akivel nem bírt.
Mint most a betegséggel. Balla kapitány (nekem az maradt) vesztett.
Aki régről ismerte, már szövetségi kapitány korában is azt mondta volna, nem hasonlít arra az emberre, akit sportolóként megismertünk. Ám így is óriás volt, a nagy emberek gyakorta megmutatkozó szelídségével. Moszkvában még 130 kiló körül volt a súlya, húsz évvel később harminccal kevesebb. De az ereje megmaradt.
Hosszan tartó betegség után… Még leírni is szörnyű.
Egy másik emlék, Szolnokról. Kosármeccsen voltunk, azt mondta, kíváncsi rá, megnézné. Élvezte. Folyt köv., ebben maradtunk, Körmenden, Fehérváron vagy éppen Kecskeméten.
"Hívj, ha jönnél!” – búcsúztam, és most nagyon fáj, hogy nem lesz ebből már semmi sem.
Szívelégtelenség következtében…
Nyugodj békében, kapitány!