Majoross, a védőspecialista center

Így látja Ancsin János

"A székesfehérváriak hokisa a hazai mezőny legjobban védekező centere, olyan játékos, aki a mérkőzés során mindent alávet a csapat szereplésének. Időnként belebonyolódik a cselekbe, és ilyenkor inkább hátráltatja, mint segíti együttesét. A támadójátékban javulnia kellene, de mentségére szóljon, nagyon nehéz időben odaérni az ellenfél kapujához egy olyan játékosnak, aki a védekezésből ilyen szinten – és hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy – ilyen hatékonyan kiveszi a részét. Hosszú távon egészen jó átlagot képes nyújtani – ez egyébként a csapat szempontjából nagyon fontos –, ami azt bizonyítja, hogy fejben elég megbízható, de szerintem az adottságai alapján ennél jobb teljesítményre is képes lehetne. Ezt elsősorban az ellenfél kapuja előtti határozottságával és a helyzeteinek a jobb kihasználásával érhetné el, hiszen csatár létére nem igazán ponterős. Mindemellett a gyorsaságán is lehetne javítani.”

Kis magyar hokitörténelem 11. (1965–67)
Lefelé a lejtőn

Az innsbrucki olimpiát követő évben Finnországban randevúzott a világ, ahol a mieink a B-csoportba kaptak besorolást. Nyitásként a mezőny egyik legerősebb tagja, Lengyelország várt a legjobbjainkra, akik a Vedres – Koutny, Kertész, Bánkuti, Rozgonyi, Zsitva V., Losonczi, Raffa, Ziegler, Leveles, Bikár, Boróczi, Zsitva B., Jakabházy, Schwalm összeállításban léptek jégre – kevés sikerrel. "Hatalmas iramot diktált a lengyel válogatott, játékosaink alig győztek védekezni” – írta a Népsport tudósítója. Ennek megfelelően a meccs felére már 6:0-ra vezetett az ellen, s a végére úgy lett négy a differencia (9:5), hogy a rivális jócskán kiengedett. A sokkból lassan tért magához a magyar csapat, egy újabb zakó következett Svájctól (3:1) – pedig Boróczi góljával vezettünk –, ám a jugoszlávok ellen már összeállt a társulat (3:0), mely remekül muzsikált az NSZK (4:4) és az osztrákok ellen is (5:3 ide), a végén viszont jókora pofonba szaladtunk bele az addig nyeretlen britektől (5:1). Egy év múlva Jugoszláviában viszont sikerült visszavágnunk a szigetországiaknak (8:1), ám ez volt az egyetlen sikerünk, ugyanis a mezőny simán átgázolt a mieinken: a jugók 6:4-re, az osztrákok 7:2-re, a románok 4:2-re, a norvégok 5:2-re (0:2-ről…), az NSZK 1:0-ra, míg Svájc 6:1-re verte a magyar válogatottat, mely így csak éppen hogy az utolsó előtti helyen zárva maradt benn a második vonalban. ’Ezután, 1967-ben, Ausztriában viszont már nem volt kegyelem, menthetetlenül kizúgtunk a C jelű osztályba, igaz, ritka balszerencsés sorozat után. Kezdetnek bravúros ikszet játszottunk a plávikkal úgy, hogy a négy gólig jutó Horváth remeklésének köszönhetően három másodperccel a vége előtt még 6:5-re vezettünk… Szintén előnyös pozícióból – 4:3-as vezetésről – buktunk el minimális különbséggel a svájciak ellen, s a jugóhoz hasonló ko-reográfia alapján remiztünk az olaszokkal (4:4). A lengyelek és a románok ellen esélyünk sem volt (7:3, illetve 5:2), ám a norvégokkal szemben már kétgólos fórt adtunk le az utolsó harmadban, s vesztettünk újfent (6:5). A bennmaradásról döntő derbin a svájciakkal szemben viszont összeomlott a csapat (7:3), így készülhettünk a C-csoportra…

A palánk mellől

Első napi bélyegzés a vb-n. A Magyar Posta is emlékezetessé szeretné tenni a világbajnokságot, ennek alkalmából ugyanis bélyeget jelentet meg, melynek első napi bélyegzésére a Budapest Sportarénában felállított ideiglenes postahivatalban kerül sor.