Két athéni hely a célunk

Női válogatottunk érkeztünkkor éppen utolsó edzéseik egyikét fejezi be, a békéscsabai lányok, Kiss Renáta és Péntek Tünde néhány elemet gyakorolnak talajon, és bár edzőjük, Unyatyinszkiné Karakas Júlia még "elővarázsol” valahonnan egy-két lelkesítő mondatot, az arcokon már látszik: sok, nagy sok volt ez az időszak.
Egész pontosan öt hónap. A női válogatott ekkor kezdhette el a központosított felkészülést, és noha akkor még majd kéttucatnyian fogtak munkába a gyönyörűen felújított tatai edzőteremben, mára csak a legjobbak maradtak.
Maráczi Márta szövetségi kapitány három válogató után kijelölte a hattagú utazó keretet. Különösebb csinnadratta nélkül. És nemcsak azért nem volt nagy felhajtás a válogatott körül, mert roppant fiatal, már-már ismeretlen versenyzőkből áll össze, hanem azért sem, mert számos sérülés miatt bizonytalannak tűnt, hogy egyáltalán képesek leszünk csapatot állítani a világbajnokságra.
Nos, a fekete fellegek elvonultak.
A kezdeti nehézségekre csak Péntek Tünde bekötözött bokája emlékeztet, a tizenhat esztendős tornász néhány héttel ezelőtt részleges szalagszakadása miatt az edzéseken felül még külön gyógytornával is "szórakoztatta” magát.
"Már nincs baj, egy kicsit érzem még a bokám, kötözgetem, de tudok vele edzeni – mondta Péntek Tünde, miközben leült egy szőnyegre Szarka Krisztina mellé. Szarka tizenhét esztendejével a válogatott rangidőse, ám nem csak ezért nevezte ki őt Maráczi Márta csapatkapitánynak.
"Talán nekem van a legnagyobb hangom?! – nevet a vörös hajú lány. – Az biztos, hogy gond, baj esetén én mindig képes vagyok felvidítani, felrázni a lányokat. Bár a körülmények tökéletesek itt, Tatán, mostanában már egyre több mélypontunk akadt. Nehezen bírtuk a bezártságot, a monotóniát, éppen ezért jó, hogy a csapat mellé szegődött Lénárt Ágota pszichológus is. Rendszeresen beszélgettünk vele, és ezek az összejövetelek tényleg jót tettek a csapatnak. Önbizalmat és erőt adtak nekünk.”
Amire nagy szükségük van a lányoknak, hiszen Szarka Krisztinát és Kiss Renátát leszámítva egytől egyig újoncok lesznek a világbajnokságon.
"Én egyelőre azt is nehezen hiszem el, hogy ott leszek a vébén – mondja a szombathelyi Gál Kitti, aki mellett csapattársa Csire Anna és a KSI-s Drótos Nikoletta is bőszen bólogat.
"A legfontosabb az, hogy ne izguljunk, kizárjuk a külső tényezőket, és megcsináljuk a gyakorlatainkat” – mondják a lányok, akik bár fiatalok ugyan, tisztában vannak vele, hogy egyelőre nem képesek a csodára, vagyis a csapat olimpiai kvalifikációjára.
"Hogy miben bízunk? Abban, hogy a legjobb tizennyolc között végzünk, és legalább két versenyzőnek kvótát szerzünk az olimpiára – mondja Szarka, aki a többiekkel együtt még meghallgat néhány orvosi jó tanácsot, és elindul tusolni.
A terem az ebédidő erejéig kiürül. Csak Maráczi Márta rendezget még néhány papírt az asztalon. Fáradt. Ahogyan a versenyzők mellett dolgozó egyesületi edzők is.
"Belőlünk is sokat kivett ez az időszak, de azt hiszem, megérte – mondja a kapitány. – A lányok valóban minden tőlük telhetőt megtettek, és magukhoz képest sokat fejlődtek ezalatt az öt hónap alatt. Küszködtünk, de egyben élveztük is ezeket a napokat, és bár nagy a szakadék az élvonal és a magyar válogatott között, nagyon örülök neki, hogy a lányok egy percig sem adták fel. Hogy mire lenne szükségünk még? Talán egy kis szerencsére és jó adag önbizalomra. Arra, hogy a versenyzőim elhiggyék, ami Tatán napról napra remekül ment, az Anaheimben több ezer ember előtt is megoldható lesz…”