A kapu előtt is otthonos

Amikor 2002 augusztusának legvégén a Milan bejelentette, hogy megvásárolta a Laziótól Alessandro Nestát, sok szurkolóban egy világ omlott össze: a hátvéd nem pusztán a római klub legjobb védője volt, hanem igazi zászlaja, szimbóluma is egyben. Rómában született, kicsi gyerekkora óta a kék sasok mezében játszott, és teljesen elválaszthatatlannak tűnt a Laziótól, olyannyira, hogy Sergio Cragnotti elnök még a klub igazgatótanácsába is beválasztatta. Nesta részese volt a ’90-es évek végi sikercsapat minden diadalának: a sorozatban elért hazai és nemzetközi kupagyőzelmeknek, a 2000-es scudettónak, és persze a válogatottban is öregbítette a laziósok hírnevét.
Aztán ugyanez a Cragnotti, abban a pillanatban, hogy – pénzügyi értelemben – elkezdett süllyedni a hajó, áruba bocsátotta a legértékesebb portékát. Nestáért (és ezzel egy időben a parmai Fabio Cannavaróért) a Juventus, a Milan és az Inter vívott elképesztő háborút egy teljes nyáron át, aztán – napokkal a bajnoki rajt előtt, miután az egész alapozást a Lazióval csinálta végig – kiderült, hogy 2002 szeptemberétől a Milanban folytatja a pályafutását.

A piros-feketéknél óriási örömmel fogadták, hiszen mindenki tudta, hogy Paolo Maldini hiába a világ egyik legjobb hátvédje, fölötte sem múlnak el nyomtalanul az évek, a brazil Roque Júnior pedig – bár világbajnokként tért haza Ázsiából – a Serie A-ban valahogy sohasem tudott olyan színvonalon játszani, mint a vb-n. Így aztán Nesta hamar elfoglalta a helyét a Milan védelmének tengelyében, ahonnan azóta sem mozdult el.

A 2002–2003-as idényben összesen 48 találkozón (bajnoki, BL- és Olasz Kupa-meccsen) lépett pályára, ennél többször csak Maldini és Pippo Inzaghi szerepelt piros-feketében: mindketten 49 mérkőzést teljesítettek. A kiváló védőnek gyakorlatilag mindegy volt, hogy D. Simic, Helveg vagy Costacurta volt-e a jobbhátvéd, hogy mellette Maldini, Laursen vagy Roque Júnior volt-e a másik középhátvéd, és hogy a bal oldalon Kaladze, Maldini vagy Chamot védekezett: ő ugyanolyan pontosan, tisztán, hatékonyan végezte a feladatát, ahogy évek óta.
Jelentős része volt abban, hogy a Milan megnyerte a Bajnokok Ligáját (a Juventus elleni döntőben 7-est kapott a Gazzettától, azaz a védelemben – Dida kapussal együtt – ő teljesített a legjobban), az Olasz Kupában nemcsak öt találkozón szerepelve, hanem még egy gólt is szerezve (!) vette ki a részét a diadalból, és a bajnokikon is remekelt, sőt, egyszer a campionatóban is betalált. (Ezt csak azért találtuk kiemelésre érdemes adatnak, mert egy évtizedes laziós pályafutása alatt tétmérkőzésen mindössze három gólt szerzett: egyet a az 1998–99-es bajnokságban, egyet az 1997– 98-as Olasz Kupában, egyet az 1997–98-as UEFA-kupában. Ehhez képest Milánóban már az első évében kétszer volt eredményes.) Alessandro természetesen a válogatottban is hozta a formáját, jelentős szerepet vállalt abban, hogy az olasz együttes csoportelsőként jutott ki a portugáliai Európa-bajnokságra.
Végül pedig ne feledkezzünk meg a 2003–2004-es idény első részéről sem: a Milan a bajnokságból eddig eltelt 12 forduló alatt mindössze négy gólt kapott, és veretlenül – igaz, a Romával holtversenyben – vezeti a táblázatot, míg a BL-ben öt forduló alatt (egyetlen kapott góllal) kivívta a csoportelsőséget, azaz minden jel arra mutat, hogy az előző idény nagy menetelése ebben az évadban is folytatódik.
S hogy Nesta akkor miért nem valamivel előrébb szerepel a Nemzeti Sport listáján? Nos, elsősorban azért nem, mert a posztja miatt már eleve hátrányból indul, másrészt pedig azért, mert abban még az olasz szakemberek is egyetértenek, hogy Alessandro teljesítménye mintha hangyányit visszaesett volna az elmúlt egy-két évben. Talán ezért kell "csak” a világ legjobb védői közé sorolnunk, és ezért nem jelenthetjük ki róla: ő ma a világ legjobb védője.