Újra a kiemeltek között

– Két hete valójában a csapatverseny miatt voltam elkeseredve, és nem azért, mert egyéniben a harminckettő között kikaptam. Úgy éreztem, nem a vívásommal volt gond, hanem türelmetlen voltam, kapkodtam. Ennek lett az eredménye a görögök elleni nyitó mérkőzésen két asszó alatt a mínusz hatos teljesítmény – kezdte Nagy Tímea.
– Milyen a sors, Franciaországban megint a görögökkel kezdtek.
– Igen, és most plusz kettővel zártam. Tudja, legutóbb azon melegében megbeszéltük edzőmmel, Kulcsár Győzővel, hogy mi volt a baj. Most taktikusan, nagyon fegyelmezetten vívtam, de mindannyian nagyon figyeltünk. Bár manapság egyetlen ellenfelet sem lehet félvállról venni, de azért a görögöknél jobbak vagyunk annál, mint hogy veszélyben legyen a győzelmünk. Tanultunk a pesti esetből.
– Két hete a görög meccs után nem kapott több lehetőséget…
– Most végigvívtam az egész napot, sőt Svájc ellen már befejező ember voltam, vagyis újra megkaptam a régi bizalmat. A legnagyobb csatát a franciákkal vívtuk, akiknek az olimpiai kvalifikáció miatt létfontosságú lett volna a győzelem, mégis simán nyertünk. Az első asszóban Flessel ellen mínusz kettővel zártam, aztán Nisima ellen döntetlent csináltam. Talán furcsa, de én a Flessel elleni eredménynek örültem, mert tartani tudtam őt, nem szaladtam bele, mondjuk, mínusz ötbe. A Nisima elleni eredmény viszont bosszantott, mert vezetést engedtem ki a kezemből.
– Az aranyért a németekkel vívtak, akiket Budapesten az elődöntőben negyvenőt huszonnyolcra vertek, most viszont három tussal kikaptak.
– Más taktikát választottak… de ez nem olyan vereség volt, ami után félnünk kellene a németektől. Egyikünkben sem hagyott mély nyomot. Bennem kifejezetten jó érzések maradtak a csapatverseny után, mert fél évvel az olimpia előtt úgy érzem, jó úton haladok hogy lehessen rám támaszkodni bármilyen helyzetben.
– Az egyéni Világkupa-verseny tovább erősíthette jó érzéseit, hiszen két gyengébb szereplés után az idén először jutott döntőbe.
– A csapatverseny után én voltam az egyedüli, akinek selejtezőt kellett vívnia, hiszen a többiek kiemeltek voltak. Szerencsére olyan jól teljesítettem, hogy a csoportmérkőzések után én is felkerültem a táblára, nem kellett szinte az éjszakába nyúlóan vívnom, mint Pesten. No és az is jó volt, hogy "kivívtam" magamból a csapatverseny fáradalmait.
– A hatvannégy között melyik volt a legnehezebb asszója?
– A döntőbe jutásért a világranglista harmadik helyén álló kanadai McKayt csak a hosszabbításban tudtam legyőzni. Számomra ez a siker kisebbfajta mérföldkő volt, ugyanis amióta szülés után visszatértem, ez volt a hatodik "hirtelen halálos" asszóm, ám eddig még sosem nyertem ilyen helyzetben. Most végre el mertem indítani az akciót.
– Az éremtől a lett Vansovica fosztotta meg – szintén a ráadás egy percben.
– Vansovica három egyre elhúzott, nekem mennem kellett utána. A hosszabbításban pedig egy támadása elakadt a lábamban. Bevallom, a vereségeim közül ez bánt a leginkább, mert jobb voltam, de így alakult… A hatodik helynek persze nagyon örülök, már csak azért is, mert Budapesthez hasonlóan nagyon erős mezőny jött össze, hiszen ahol csapatversenyt is rendeznek, az olimpiai kvalifikáció miatt mindenki elindul. És még valami… úgy számoltam, hogy ezzel az eredménnyel visszakerültem a világranglista élvonalába, így legközelebb újra kiemelt leszek.