Egy mozzanat, két szemszögből

– Hatéves hazai veretlenségét vesztette el a hétvégi országos bajnokságon Branda Gyula ellenében. Sokan szenzációt emlegetnek. Ön is annak tartja az eredményt?
– Én nem érzem szenzációnak. Attól szép a sport, hogy néha váratlan eredmények is születnek. Ez a mostani döntő persze azért nem volt szép…
– Magabiztosan vezetett kettő:nullára, aztán Branda csinált egy hárompontos akciót. Mi történt az ominózus második összekapaszkodás során?
– Jól ment a birkózás, minden az általam előre megálmodott forgatókönyv szerint zajlott: mozgattam, leküldték, megpörgettem, majd az első összekapaszkodásból is szereztem pontot. Köze nem volt a meccshez, aztán egyetlen pillanatra kihagytam. Hosszú évek óta együtt edzünk, pontosan tudta, hogy ez az egyetlen esélye, ha akciót indít. Ezerszer gyakoroltuk egymás ellen az összekapaszkodást, eddig én jöttem ki jobban, most viszont meglepett.
– Ha jól tudom, gyalog kétpercnyire lakik a Fáy utcától. A döntő után, hazaballagott, és…
– Leültem a barátnőmmel beszélgetni. Folyamatosan zakatolt az agyam. Ilyen simán vezetni, aztán egyetlen hülyeség… De egyébként autóval mentem haza.
– Közvetlenül a meccs után videóról visszanézték a bírók az esetet, és megerősítették: hárompontos volt az akció. Ön mégis a fejét rázta hitetlenkedve, és legyintgetett…
– Úgy éreztem, csak egypontos volt, de rengetegen mondták, hogy meg lehetett adni hárompontosnak is, így kénytelen vagyok elhinni nekik.
– Mikor kapott ki Brandától legutóbb?
– Várjunk csak, három esetre emlékszem, egyik sem tegnap volt. Amikor kilencvenhétben Gyula lett a bajnok, meg ugyanabban a szezonban a csébén, aztán egyszer egy évre rá, egy szolnoki versenyen, a minszki Eb után két héttel ugyanis nem voltam éppen csúcsformában. Azóta viszont mindig én nyertem.
– Hétfőn már ismét együtt edzettek a tatai edzőtáborban?
– Persze. Csak mi vagyunk egymásnak. Én segítem az ő Eb-felkészülését, ő meg az én olimpiai szereplésemet.
– Beszélgettek a szombati döntőről?
– Igen. Mondtam neki, hogy éreztem, hogy elfáradt a végére, és elismerte, hogy igen. Az első összekapaszkodást is megvitattuk, szerinte én elengedtem, mondtam, hogy igen, de azonnal továbbindítottam az akciót, és levittem.
– Az utolsó összekapaszkodásról nem esett szó?
– Azzal kapcsolatban nem volt mit megbeszélni…
– Hogyan tovább?
– A hét végén indulok a szabadfogású ob-n is, én vagyok a címvédő, sokkal jobb a versenyzés, mint bármilyen edzés. Egyébként sajnálom, hogy megszakadt az itthoni veretlenségem, de nem történt tragédia. Előretekintek: inkább most jöjjön a rövidzárlat, mint az olimpián, Athénben ugyanis – sokszor mondtam már – olimpiai bajnok akarok lenni! ---- &