Már nem gondol a búcsúra

- "A budapesti Világkupa-verseny döntője előtt úgy fogalmaztam volna, hogy Kállai a legmegbízhatóbb, ugyanis minden selejtezőben és döntőben önbizalommal versenyzett. Látszott rajta, hogy még sérült kézzel is meg tudja oldani a feladatot" - nyilatkozta önről lapunkban Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány. Mit szól ehhez a véleményhez?
- Jó érzés, hogy a kapitány így látta kívülről, de belülről nem volt ennyire egyértelmű a helyzet - felelte a világbajnok Kállai Ákos. - Egyedül a vívásban éreztem maradéktalanul azt, amit a kapitány látott, a páston valóban nagyon "együtt" voltam. A lövészetemre azonban ez nem volt igaz, még akkor sem, ha a lipcsei döntőben elért százkilencvenegy kör szuper.
- Érdekes, hogy éppen a vívást emelte ki, holott hetek óta sérült kézzel vív.
- Mit mondjak? Szeretek vívni, pedig a sérülésem előtt nem nagyon ment. A pihentetés miatt kevesebbet vívtam edzéseken, és talán ez tett jót. Valahogy úgy fogalmaztam meg magamban, hogy megtanultam versenyezni. Tudja, a budapesti Világkupa selejtezőjében fordított sorrendben, az úszás után lőttem, ami nagyon megerőltető. Nem csoda, hogy két szám után nem álltam túl fényesen, így nem volt más választásom, nagyon jól kellett vívnom, hogy ne essek ki. Az összpontosításnak meglett az eredménye, ezer pontot vívtam, ám ezzel szellemileg el is fáradtam. Egyébként megfigyeltem, akkor vívok különösen jól, ha a kapitány a közelemben van. Olyan légkört teremt, amelyben élvezet vívni. Nála megtanultam, hogy lehet jókedvűen is csinálni, nem kell véresen komolyan venni egy asszót, mert akkor begörcsöl az ember. Szóval, nálam bevált, ha mellettem volt, és a világversenyeken kérni is fogom, hogy ha lehet, legyen a pástom mellett.

- A döntőben már nem tudta megismételni a jó lövő- és vívóeredményt, viszont remekül lovagolt és futott.
- Három szám után nagyon rosszul álltam, de élni tudtam a lehetőséggel, feljöttem, végül tizenkettedik lettem. A lovaglásom bizonyította, hogy tudok lovagolni, és míg szellemileg fáradt voltam, fizikailag egyáltalán nem. Sőt, nagyon élveztem a versenyt. Érdekes, mostanában az edzéseket is szeretem, pedig abba akartam hagyni az öttusát.
- A gyengére sikerült olimpiai szereplés miatt?
- Nem! Azért, mert úgy éreztem, hogy elkoptam, mindenem fájt a sporttól, a versenyekből pedig különösen elegem volt.
- Harmincegy év még nem olyan nagy kor egy öttusázónak sem.
- Tudom, de mégis elegem lett egy időre. Csak januárban kezdtem el az edzéseket, kipihentem magam, és most már repkedek, alig várom a következő versenyt.
- A sikerektől, mondjuk a lipcsei Világkupán elért bronzérmétől "repked"?
- Elsősorban attól, hogy nem esik nehezemre az edzés és a versenyzés, nem olyan szenvedés, mint nem is olyan régen, és még az eredmények is jönnek. Azt hiszem, az a sok munka, amit tizennyolc éves korom óta elvégeztem, most hozza meg a gyümölcsét. A szervezetem "emlékszik" erre, és már nem kell külön rákészülnöm egy versenyre.
- Vagyis nem foglalkoztatja már a gondolat, hogy abbahagyja?
- Most már megkérdőjelezem a búcsút. Ha jövőre is csinálom, akkor már félúton leszünk Peking felé… Szóval, nem jelentek ki semmit. Adja az ég, hogy az Eb-n és a vébén is megmaradjon az eddigi érzés, továbbra is élvezzem a versenyzést. Aztán, ha az eredmények is ugyanígy jönnek, az további motivációt jelent majd. ---- C ---- A