Elnökségre hajt George Weah

George Weah neve valóságos fogalom. Európában is, hiszen ő lett az első aranylabdás, akinek nem volt állampolgársága a kontinensünkön, ám - valamelyest nyilván éppen ezért is - Afrikában már-már akkora mítosz övezi az alakját, hogy azt a nagyobb törzsek istenei is megirigyelhetik. A Monaco, a Paris Saint-Germain, a Milan és a Chelsea egykori sztárja most Monte-Carlóba volt hivatalos, és a spanyol Gentóval, a brazil Rivellinóval, az olasz Gigi Rivával, valamint az északír George Besttel együtt hagyhatta hátra az örökkévalóságnak a lábnyomatát a Bajnokok sétányának betonjában.

- Nyert már Aranylabdát, két kontinensen is megválasztották az év labdarúgójának, a FIFA pedig tíz évvel ezelőtt egyenesen a világ legjobbjának nyilvánította. Ezután mit jelent önnek a mostani elismerés?

- Nagyon sokat. Először is azt, hogy bár új sztárok kápráztatják el a világot, a jelek szerint nem felejtettek el az emberek, és ez remek érzés. Ráadásul igen rangos társaságba kerültem, hiszen Gento, Riva, Rivellino és Best legenda a futballban, ám láttam azt is, hogy a beton már őrzi Dino Zoff és Alfrédo Di Stéfano lábnyomát is. Velük egy sorban szerepelni óriási megtiszteltetés.

- Mégis, melyik címére a legbüszkébb?
- Nehéz választani. Ha mégis kell, akkor azt mondom, Európában futballoztam, amikor Afrika a legjobbjának választott, és nekem nagyon fontos volt, hogy az a földrész ennyire megbecsül, amelyen a hazám, Libéria is fekszik.

- Ennyire fontosak a gyökerek?
- Kinek nem? Tudja, én Monroviában születtem, és irtózatos nyomorban élt a családom. A nagymamám nevelt fel, roppant nehéz körülmények között, a szüleim nem törődtek velem, a futball volt a megváltás az életemben. Ennek a játéknak köszönhetem, hogy megmenekültem a szegénységtól, a bűntől és talán a haláltól is, hiszen tizenévesen szerencsejátékokat űztem, marihuánát szívtam. Aztán a kameruni szerződés a túlélést is jelentette, hiszen kimenekülhettem a polgárháború poklából. Éppen ezért sohasem felejthetem el, honnan jöttem, és mivel tartozom azoknak, akikhez nem volt ennyire kegyes a sors.

- Ezért szeretne Libéria elnöke lenni? Az esélyeiről sokat elárul, hogy a szülőháza előtt már régóta áll egy szobor az ön tiszteletére…
- Nem szívesen beszélek most politikáról, szabadságon vagyok, és éppen egy futballünnepen veszek részt.

- Rendben, de ha októberben megválasztják, azzal bizonyára jól jár Libéria labdarúgása is.
- Ez igaz. Most is mindent megteszek hazám futballjáért, és így tennék elnökként is. Ott a játék fejlődésének támogatása jótékony cselekedet, hiszen nyomorgó gyerekek százezreinek jelenti a kiemelkedés lehetőségét, és a politika feladata, hogy tegyen az emberek jólétéért.

- Tehát ezen a ponton találkozik a futball és a politika?
- Igen. Nézze, én szeretem boldoggá tenni az embereket, és minden úgynevezett nagy embernek kötelessége minden tőle telhetőt megtenni a társadalomért, amelyben felnőtt, és amelyben él. A népemet nemrégiben még polgárháború tizedelte, és a külföld úgy tekintett Libériára mint vad kannibálok és gyilkosok országára. Mindig is igyekeztem a magam példájával bizonyítani, hogy ez nem feltétlenül és mindenkire igaz. Futballistaként így szolgáltam a népem érdekeit, most viszont úgy gondolom, a nevem és a tekintélyem politikai vezetőként lehet hasznára az országnak.

- A kameruni szerződés jelentőségéről már beszélt. Ezenkívül mi volt életének legfontosabb fordulópontja?
- Az, hogy fél évvel később megvett a Monaco, és összehozott a sors Arséne Wengerrel. Ô inkább apafigura az életemben, mint csupán egy edző. Ô adott lehetőséget az igazi kitörésre, arra, hogy kibontakoztathassam a tehetségemet. Ô tett azzá, amivé lettem, és ezért örökké az adósa leszek. Fiatalemberként érkeztem Franciaországba, ő tanított meg arra, hogy miként lehetek profi mentalitású európai labdarúgó, és segített átvészelni a kezdeti időszakot, amikor megszédültem a hirtelen rám szakadó lehetőségektől, s rengeteg elmarasztaló kritikát kellett elviselnem.

- Ezt hallva meglepő, hogy amikor öt éve Angliába ment, nem az Arsenalt, hanem a Chelsea-t választotta.
- Az Arsenal nem hívott, ezért nem is választhattam.

- Egyáltalán: miért hagyta el a Milant, és ment egy teljesen idegen világba, az angol bajnokságba?
- A Milanban sok fiatal klasszis csatár jött össze, úgy éreztem, váltanom kell. Hívott a Roma, a Marseille és a Chelsea. A szívem és Fabio Capello Rómába csábított, de a Milan azt szerette volna, ha nem maradok Olaszországban, és így nem erősítem egyik vetélytársát sem. Bár nem szeretem, ha diktálnak nekem, köszönhetek annyit a Milannak, hogy méltányoltam a kérését. A családom pedig Angliába akart menni. A gyerekek beszélnek angolul, a feleségem pedig azzal érvelt, hogy Franciaországban már játszottam nyolc évet, próbáljam ki magam a pályfutásom végén idegen helyen is.

- Ön kit választana Afrika valaha élt legjobbjának, és ki ma a legméltóbb utód a trónon?
- Bár a huszadik század legjobb afrikai futballistájának járó címet már megkaptam, a ghánai Abedi Pelé és a kameruni Roger Milla is megérdemelte volna. Jelenleg Eto’o és Drogba emelkedik ki, de remélem, hamarosan tucatszám sorolhatjuk az afrikai sztárokat.
Az összeállítást készítette: Gyenge Balázs, Moncz Attila, Pajor-Gyulai László