Járni nem tudnak, de futnának

Alighanem elég lenne egyvalamit leírni: a Bécs–Budapest szupermaratonit, ahogyan az idén megéltük, minden futást szerető embernek ki kell próbálnia!Egy hét összetartás, a szó legnemesebb értelmében, s ezt a közös sportteljesítmény sokszorosan felerősíti.És ebben benne van minden. A didergős-adrenalinos hajnalok, az araszolás a kísérő autóval a dugókon keresztül, a futók biztatása elhaladva mellettük, a visszakapott mosolyok vagy éppen a hallgatás, a kívülről látott és a belülről átélt küzdés az emelkedőkkel, a sajgó testrészekkel, önmagunk félelmeivel. Csoda volt mindezt belülről átélni, és látni a második, a leghosszabb szakaszon késő este, kevéssel a szintidő lejárta előtt piros villogóval a hátukon beérkezőket Győrben.Az emlékek örökre megmaradnak: a találkozások – lépten-nyomon régi ismerősökkel futottunk össze –, a leállóhely-keresés a kísérő autóval az útpadkán, a karjainkban a tapsolástól érzett izomláz, a csapattárs elé, majd vele futás a frissítésnél – már amikor éppen képesek voltunk futni –, az ismeretlen-ismerősöknek adott és a tőlük kapott fizikai és lelki frissítés, az aerobikos lányok tánca a váltóhelyeken, a "Váltócsapat érkezik!" kiáltások, a bringások küzdelme az emelkedőkkel, a görkorisok életveszélyes száguldása a lejtőkön, az út menti szántók és cukorrépahegyek, a rendületlenül fújó szembeszél, a végeláthatatlan egyenesek, a bányasziréna kilométerekre elhallatszó zúgása, az út mellett álló kisiskolások és tanítóik lelkesedése, az idős nénik biztatása, az esti közös vacsorák, az utolsó hegymenet a dobogóra, a pacsizás sok-sok ismerőssel a célban – és még mennyi minden!Leírhatatlan élmény volt, köszönet érte mindenkinek.Most, hogy vége, az emberre rátör az üresség érzése a nagy eufória után. Bár fáj a lábunk, és néhány napig eltart, amíg újra megtanulunk egyenesen járni, ha lehetne, már holnap visszamennénk Bécsbe, hogy elölről kezdjük az egészet.