Jól küzdöttek, de unalmasan

Az élet-halál jelzőt talán túlzás lett volna emlegetni az esélyek latolgatásakor, ám az biztos, hogy roppant nagy volt a tét mindkét csapat számára. A képlet egyszerűen hangzott: amelyik válogatott kikap, annak formalitás a harmadik kör, amelyik viszont nyer, az még reménykedhet a továbbjutásban.

Nos, talán a meleg, talán a tét nagysága tette, hogy a két csapat óvatosan, a védekezést szem előtt tartva kezdte a találkozót. Az irammal nem volt nagy baj, de egyikük sem tudott kibontakozni, így aztán a játék a két tizenhatos között hullámzott helyzetek, gólszerzési lehetőségek nélkül. Annál több kapkodást, rossz passzt és még rosszabb elképzelést láthattak a nézők, akiknek tényleg csupán a játék mozgalmassága nyújthatott némi kárpótlást. A japánok ritmusváltásokra, a szélek bejátszására spekuláltak, a horvátok pedig a rövid passzos, kényszerítős játékot erőltették, de egyik taktika sem tudott a másik fölé kerekedni. A félidő derekán a horvátok mégis nagyon közel kerültek a gólhoz, lényegében a semmiből szereztek volna vezetést, ha Dario Srna tizenegyesét nem védi ki Kavagucsi Josikacu. Érdekes módon az elhibázott büntető nem Japánt dobta fel, inkább a horvát játékosokból hozta ki a dacot, mert ezt követően kidolgoztak néhány helyzetet, amelyet elhibáztak, Niko Kranjcar pedig eltalálta messziről a lécet. Mégis, jellemző módon az egyik legizgalmasabb mozzanata – Nakata Hidetosi és Ivan Klasnic egészséges lövése mellett – az volt a játékrészből hátralévő időnek, amikor Kadzsi Akira hazaadását a japán kapus lezseren akarta lekezelni, de egy göröngyön átpattant a labda a lába felett, ám szerencséjére a bal kapufa mellett pattogott az alapvonalon túlra...

Bátrabb játékkal folytatódott a mérkőzés a szünet után, és ez rögtön megmutatkozott. Előbb a japánok jutottak kihagyhatatlannak tűnő helyzetbe, Stipe Pletikosának néhány jó lövést is hárítania kellett, majd a horvátok is szerezhettek volna gólt, ám mint a feltételes mód is jelzi, valamennyi lehetőség kimaradt.

Japán volt a kezdeményezőbb, többet támadott, és érdekes módon időnként megpróbált az ellenfél fegyverével élni, azaz kényszerítőkkel tört be a tizenhatosan belülre. Ezek az akciók is rejtettek magukban több-kevesebb veszélyt. A horvátok inkább gyors ellentámadásokra törekedtek, amelyeket azonban vagy pontatlansággal, vagy hebehurgya megoldással rendre elrontottak. Nem véletlen, hogy a félidő derekán Zlatko Kranjcar szövetségi kapitány kétszer is csatárt küldött be középpályás helyett, alighanem érezte, hogy kockáztatnia kell a győzelem érdekében. A legnagyobb gondot azonban így sem tudta orvosolni: csapata szedett-vedett, alkalmi társulásnak hatott, labdarúgói mindent egyénileg akartak megoldani, a tervszerűséget igen nagy jóindulattal sem lehetett felfedezni a játékukban. A japán válogatott sokkal egységesebb és tudatosabb volt, ezzel közelebb állt a győzelemhez, de ahhoz a kapu előtt határozattabbnak kellett volna lennie. Így egy-egy ponttal gazdagodott mindkét együttes, amely felhőtlen boldogsággal biztosan nem tölti el őket, de legalább megmaradt némi remény – ha meglehetősen halványan is – a folytatásra: a horvátok az ausztrálok ellen, míg a japánok a brazilokkal szemben küzdhetnek majd csütörtökön.

Mondani sem kell, hogy a Zico vezette japán válogatottnak lesz nehezebb dolga, igaz persze az is, hogy a brazil szakvezető talán tudja azt, hogyan lehet legyőzni Ronaldinhóékat…

---- P ---- &