„Egyre jobb formában játszunk!”

Számos autó-, motor- és kamionversenyzőhöz hasonlóan Patrick Vieira is teljesítette a Párizs–Dakar útvonalat. Csak fordítva: ő nyolcéves volt, amikor szeretteivel Szenegálból Franciaországba költözött. Huszonkét esztendő telt el azóta, s a középpályás a maga 192 centiméterével az egyik legnevesebb gall futballistává nőtte ki magát. A jelek szerint az igazán (el)ismert játékossá az Arsenalban váló, manapság a Juventus kötelékébe tartozó Patrick Vieira a legapróbb részletekre is ügyel: valahogy úgy képzeli el az ember a harmincadik születésnapját, ahogy azt ő ünnepelte. Mintha csak a tiszteletére írták volna ki a Togo–Franciaország mérkőzést június 23-ára: a kékek 4-ese góllal, illetve gólpasszal vette ki részét a továbbjutást érő 2–0-s győzelemből. Mielőtt este egy pohár francia pezsgővel koccintott volna a társakkal, a vegyes zónában a Nemzeti Sportnak is nyilatkozott.

Egymásért is tudnak küzdeni a sztárok

– Volt már ennél szebb születésnapja?
– Hú, erre hirtelen nem is tudok felelni – állt meg néhány szóra az ünnepelt, akit a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség illetékesei is megajándékoztak, méghozzá az összecsapás legjobbjának járó címmel. – Ám azt nyugodtan kijelenthetem, hogy életem egyik legemlékezetesebb napja lesz ez. Nem elsősorban magam, hanem Franciaország miatt. És persze Zinedine Zidane miatt, akinek ugyanúgy jár a születésnapi torta, mint nekem, azzal a különbséggel, hogy az övén néggyel több gyertya van.

– A csapatkapitánynak eltiltás miatt nem adatott meg, hogy játsszon az évfordulón. Hiányzott?
– Érte is küzdöttünk, mert nem akartuk, hogy játék nélkül vonuljon vissza a nemzeti együttestől. A kérdésre válaszolva: ha azt nézzük, hogy győztünk, és kivívtuk a továbbjutást, akkor nem hiányzott. „Zizou” nélkül természetesen nem könnyű, de ha nincs a pályán, a francia válogatottnak akkor is nyernie kell. Örömteli, hogy az irányítónk távollétében is rengeteg helyzetet dolgoztunk ki, kettőnél többet is kihasználhattunk volna. Ám nehogy elégedetlennek tűnjek: világbajnokságon régen rúgtunk két gólt egy meccsen.

A hangulattal már nincs nagy baj

– A régen a kilencvennyolcas torna döntőjében volt, sőt akkor háromig jutottak a brazilok ellen. Kérdés, ezúttal meddig jutnak…
– Egyelőre a nyolcaddöntőre készülünk, ha előrébb tekintenénk, az hiba lenne.

– Bizakodni azért lehet, nem?
– Hogyne lehetne. Ha így nézem: reményt keltő, hogy meccsről meccsre javulva, egyre jobb formában futballozunk, hogy a rivális kapujára mind többször vagyunk veszélyesek, és hogy a hangulatunk kiváló.

Nem ijednek meg a spanyol bikáktól

– Vagyis?
– Ismétlem: készülünk a spanyolok ellen. Ígérhetek egyébként bármit, nem az számít, én mit mondok, hanem hogy mi történik a pályán.

– És mi történik majd kedd este Hannoverben a Spanyolország elleni mérkőzésen?
– Az biztos, hogy jó mérkőzést játszunk majd. Mint említettem, jó formában vagyunk, de ugyanez igaz az ellenfélre is. Amit eddig mutatott, meggyőző volt, a pontveszteség nélkül letudott csoportmérkőzések önmagukért beszélnek.

– Önök is büszkélkedhetnek a veretlenségükkel. Szerda reggel is?
– Ha lehet, én még július tizedikén is ezzel dicsekednék…

– Nocsak, ennyire előre szalad?
– Nem, nem, kizárólag a spanyolokkal foglalkozom, de azzal nem mondok nagyot, hogy le akarjuk győzni őket. Szóval az ő sorozatuk szakad majd meg. Az egyenes kieséses szakaszban már számít az is, hogy egy csapat mennyire rutinos, egy ilyen csata már az idegek harca is. Mondanom sem kell, hogy a francia válogatottban több, nagy csatát megélt labdarúgó szerepel, így ez a mi javunkra billentheti a mérleg nyelvét. Persze, nem szabad elbizakodottnak lennünk, mert annál veszélyesebb csapda nincs is…