A legendák örökké élnek

Nem került a világlapok címlapjára, amikor 1987. november 23-án, a brazíliai Itaparicában, a hazai pályán játszó Luiz Mattar elleni fináléban Andre Agassi megszerezte első tornagyőzelmét. A Las Vegas-i tinédzser ekkor már túl volt négy Grand Slam-tornán, de különösebb eredmény nélkül, hiszen mindössze az 1987-es párizsi viadalon tudott meccset nyerni. Egy évvel később, a Roland Garroson aztán berobbant az élvonalba – az elődöntőig menetelt, s csak drámai, ötszettes meccsen maradt alul a későbbi győztes svéd Mats Wilanderrel szemben.

Zseniális dolgokat produkált a pályán a 18 éves fiú, ám aki látta, nem csak a tenyeresei miatt jegyezte meg a nevét: inkább hasonlított egy koncertre készülő rockerre, mint sportolóra. Rikító színes pólót, farmershortot viselt hosszú haja, időnként szakállba átcsapó borostája és fülbevalója mellé. Sokkoló látványt nyújtott az akkor még valóban fehér sport világában. Az idősebb korosztály megbotránkozott, a fiatalok – főként a lányok – viszont imádták. Magyarországon hamar elterjedt, hogy Andre magyar származású, a família neve az Újvilágba költözés előtt Ágassi volt. A helyszínről közvetítő Vitray Tamás aztán utánajárt a játékos családfájának, s kiderült, a papa, Mike Agassi egy szíriai faluban, Saralanban született.

A birkózásban jeleskedő apuka teniszezőt akart faragni a gyerekből. Andre már kiskorában rengeteget dolgozott, aztán 14 évesen bekerült Nick Bollettieri floridai akadémiájára, s néhány esztendővel később onnan indult világhódító útjára. Ruházata miatt 1988-tól 1990-ig nem indulhatott Wimbledonban, az ausztráliai Grand Slam-tornára pedig 1995-ben utazott el először, így ekkortájt a legrangosabb viadalok közül csak Párizsban és New Yorkban tűnt fel. Sőt 1990-ben már mindkét helyen bejutott a fináléba, az első nagy győzelemre azonban még várni kellett. Végül – hófehér öltözetben – bebocsátást nyert a wimbledoni szentélybe is, ahol 1992. június 22-én, a horvát Goran Ivanisevic ellen begyűjtötte első Grand Slam-trófeáját.

Aztán megszerezte első amerikai bajnoki címét (1994) is, Ausztráliába pedig mint egy diadalmas hadvezér vonult be 1995-ben: első nekifutásra megnyerte a távoli kontinens nagy versenyét. Méltatói később sokat sajnálkoztak, amiért pályafutása első periódusában kihagyta az Australian Openeket, hiszen ezen a viadalon páratlan sorozatot produkált: kilencszer indult, négyszer diadalmaskodott, amikor bejutott a döntőbe, mindig ő ünnepelt.

A másik, amiért hiányérzetük lehet az Agassi-rajongóknak, az az 1997-es, rettenetesen mély hullámvölgy. Amelybe – többek között – a Brooke Shieldsszel kötött házassága miatt került. Amikor öszszejöttek, Amerika álompárként ünnepelte őket, ám hamar kiderült, hogy a szépséges színésznő mellett Andrénak nem marad igazán ideje a teniszre. Amikor 1997-ben a 141. helyig csúszott vissza, a legtöbben leírták. De a teniszvilág szerencséjére véget ért a frigy, a kissé elhízott Agassi meghozta a sorsfordító döntést: megpróbál csak a teniszre koncentrálni. Nem volt könnyű a visszaút, ám a katasztrofális 1997-es év után 1998-ban már újra közelített az elithez (két nyolcaddöntő, Ausztráliában, illetve „otthon”, az US Openen), a világ azonban egy évvel később tátotta el igazán a száját: Agassi valósággal rárúgta az ajtót az élmezőnyre, s tarolt. Igaz, Ausztráliában csak a nyolcaddöntőig jutott, ám Párizsban visszavonhatatlanul bevonult a sportág történelmébe. Nyert a Roland Garroson, amivel a negyedik Grand Slam-helyszínen is révbe ért. Ez korábban mindössze négy férfi játékosnak sikerült, de Agassi volt az első, aki négy különböző borításon tudott diadalmaskodni. (A szenzációs esztendőnek még nem volt vége: Wimbledonban a döntőig jutott, Flushing Meadowsban nyert.)

Párizsban könnyes szemmel ünnepelte sikerét, ám egy sokkal fontosabb esemény is történt a francia fővárosban, itt szerettek egymásba a női tenisz egyik legnagyobb alakjával, Steffi Graffal, s a kapcsolat azóta is tökéletes. Steffi még 1999-ben visszavonult, s azóta biztos hátteret jelent párjának. Két gyermekük született, Jaden Gil és Jaz Elle, s Andre Agassi egyetlen magánéletéről szóló interjúban sem felejti el megemlíteni, mennyire fontos számára a felesége által nyújtott biztonság.

Enélkül, túl a harmincon, már esélye sem lett volna a folytatásra, ám Steffi Graf mellett minden sokkal könnyebb volt. Agassi pedig folytatta, s az eredmények őt igazolták: 2003-ban még megnyerte pályafutása utolsó Grand Slam-trófeáját Ausztráliában, de ez még nem az utolsó dobása volt. A tavalyi US Openen, túl a 35. születésnapján, elmasírozott a döntőig, ahol szenzációs meccsen kapott ki a teniszvilág aktuális uralkodójától, Roger Federertől. Akkor bejelentette, hogy a 2006-os amerikai GS-torna után búcsúzik. Ausztráliába már nem ment el az idén, s Párizsban sem lépett pályára. Wimbledontól illendően elköszönt, hiszen eljutott a harmadik körig, ahol Rafael Nadal búcsúztatta, aztán készült az US Openre.

Sorozatban 21. alkalommal lépett pályára New Yorkban, nem csoda, hogy a szurkolók transzparenseiken „Agassi otthonaként” tüntették fel az Arthur Ashe Stadiont, ahol mindhárom meccsén több mint 23 ezren szurkoltak üvöltve azért, hogy a búcsú minél szebb legyen. Kétszer sikerült, ám a német Benjamin Becker ellen már legyőzte Agassit évek óta sajgó dereka, nem bírta a terhelést. Egykori tinirajongói már tisztes háziasszonyként morzsolgatták zsebkendőjüket, amikor az 1144. meccs végén vesztesen hagyta el a pályát (a csata után Agassi is elérzékenyült). Ahogy egy másik felirat hirdette a stadionban: egyszerűen ő volt a legjobb! S valaki magasba emelt még egy táblát, ezzel a felirattal: „A legendák örökké élnek!” ---- P ---- &