Most Dömének kell erőt adnia

„Balra az utolsó ajtó” – árulja el Molnár László masszőr, merre találom Détári Lajost. Az edzői szoba bejáratánál megtorpanok, néhány másodpercig nem tudom, mi ez a nagy hangzavar. Csak nem a szombati meccs utózöngéje? Nem. Belépve kiderül: a mozicsatorna van felhangosítva. „Nem zavarom?” „Nem!” A gondosan összehajtott szereléseket óvatosan odébb csúsztatom, előkerül a papír és a toll, és…

– Mi volt a hét végén?
– Kikaptunk négy egyre – mondja szomorúan Détári Lajos.

– Nem a válogatottra, az Unione-ra gondoltam.
– Ja, egy egyet játszottunk az Ikarusszal. Kár érte, hazai pályán nyernünk kellett volna. Igaz, nem tudtam elmenni a meccsre, mert a Megyeri úton volt jelenésem… Csütörtök délután viszont nem volt edzés Tatán, így részt vehettem a Mátyásföld elleni bajnokin. Ha nehezen is, de győztünk kettő egyre, a kettőből az egyiket én rúgtam. A riválisok egyre erősebbek, miközben mi csak öregszünk, ám ha kell, összeszedjük magunkat.

– A válogatottnak sem ártana. Azok után, ami szombat este történt…
– Ne is mondja. Tudtam, tudtuk, hogy pokoli kemény meccs vár ránk Norvégia ellen, még a vereség is benne volt a pakliban, de hogy így alakulnak az események, az egy pillanatra sem jutott eszembe. Borzasztó volt látni a fiúk szenvedését, bármibe is fogtak, rosszul sült el. Brusztoltak becsülettel, csakhogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az ellenféllel. És itt kell megjegyeznem, kívülről mi sem tudtunk úgy belenyúlni a mérkőzésbe, hogy az a hasznunkra vált volna.

– Mikor érezte, hogy kész, vége, ennyi?
– A vendégek harmadik gólja után döbbentem rá, hogy sanszunk sincs. Holott az első találatig abszolút egyenrangú partnerei voltunk a norvégoknak, sőt nulla nullánál még nekünk akadt helyzetünk. A második góllal viszont padlóra küldtek minket, a harmadikkal pedig a kegyelemdöfést is megadták. A szünetben ugyan próbáltunk rendet rakni a fejekben, de mire összeálltunk volna, megkaptuk a negyediket…

– A Budapest és Tata közötti hatvan kilométernyi út nyilván a többszörösének tűnt „hazafelé”.
– Életem legjobb vicceit nem a buszon hallottam, ez tény. Letargikus hangulatban zötykölődtünk vissza az edzőtáborba, sok szó nem esett a találkozóról. Habár másról sem. Később persze kitárgyaltuk a vereség okait.

– Konklúzió?
– Mindenki hibázott. Egy csapat életében tízévente egyszer fordul elő ilyen rövidzárlat. Némi öröm az ürömben: kétezer-tizenhatig nem kell hasonlótól tartanunk… Azt ugyanakkor megnyugvással tapasztaltam, hogy senki sem kereste másban a hibát, akinek csak köze volt a fiaskóhoz, az reálisan és önkritikusan elemzett. Miként a földön jártak akkor is a srácok, amikor Angliában jól játszottak, vagy amikor két és fél hete Ausztriában nyertek. Azóta biztosan nem felejtettek el futballozni, bízom benne, hogy Bosznia-Hercegovinában megint az igazi arcukat mutatják majd.

– Ha nem a szombati volt az igazi.
– Nem, nem és nem! Újpesten a nagy akarás görcsbe csapott át, a labdarúgók – képletesen szólva – lebénultak, nem merték azt játszani, amit begyakoroltunk, vagyis amit tudnak. Mondom, ilyesmi évtizedenként esik meg, ha egyáltalán megesik.

– Benne van még a pofon a csapatban?
– Vasárnap talán még benne volt, de hétfőn már biztosan nem. Akkor már észrevettem a gyerekeken, hogy jókedvűen edzenek. Ismerem őket, így kijelenthetem: mire elkezdődik a szerdai összecsapás, a labdarúgóink tökéletesen rendben lesznek.

– Milyen szerepe van ebben önnek? Sokan a válogatott pszichológusaként is emlegetik, mondván, olyan kiválóan ért a játékosok nyelvén.
– Ha lehet, megmaradnék szövetségi edzőnek… Természetesen bármikor felkereshetnek a futballisták, ha tudok, segítek is nekik, de hogy jó hangulat legyen körülöttünk, az nem csupán az én feladatom. A gyúrótól kezdve a szertároson keresztül a tábori szakácson át mindenki tehet azért, hogy minden stimmeljen. S hogy konkrét választ adjak a kérdésre: az én szerepem egyértelmű, azért dolgozom, hogy a legjobb állapotban legyen az együttes.

– A legjobb állapot mire lehet elég Zenicán?
– Akár a győzelemhez is. Különben is: annak a válogatottnak, amelyik Európa-bajnoki selejtezőn lép pályára, kizárólag a három pont begyűjtése lehet a célja. Amúgy nem várunk mi nagy dolgokat a labdarúgóktól, nem kérünk lehetetlent, csak azt, hogy ami bennük van, hozzák ki magukból. Mert még egyszer nem fordulhat elő az, ami szombaton. Sajnos a fájó kudarc is a sportág velejárója, most legalább néhányan megtapasztalták, milyen a futball legsötétebb oldala.

– Játékosként mikor járt ezen az oldalon?
– Amikor tizennyolc éve az osztrákoktól négy nullára kaptunk ki itthon; kész szerencse, hogy barátságos mérkőzésen. Ezerkilencszáznyolcvanhatban a szovjetek elleni mexikói találkozónak viszont volt tétje… Szóval, át tudom érezni, min mentek keresztül a fiúk. Még ha ez kívülről nem is látszott, megtettek ők mindent a sikerért – csakúgy, mint mi húsz éve.