Sir Alex – két x-szel

Egy oldalban összefoglalni a szakember elmúlt két évtizedét legalább annyira tűnik lehetetlen feladatnak, mint a Bayern München ellen a rendes játékidő háromperces hosszabbításában megfordítani a Bajnokok Ligája döntőjét. De ha a Manchesternek sikerült, tegyünk mi is egy próbát.

Bevezető gyanánt azért az 1986 előtti időszakról is illik szót ejteni, annál is inkább, mert Sir Alex nemhogy lovag, 17 éves sem volt, amikor 1958-ban a Queen’s Park amatőr játékosaként bemutatkozott a felnőttek között. A premier felemásra sikeredett: csapata ugyan 2–1-re kikapott a Stanraertől, az edzések mellett a szerszámkészítés rejtelmeiben is elmerülő ifjú támadó mindjárt góllal jelezte, hogy szorult belé tehetség. Igaz, Fergusonban inkább a rossz, mint a jó emlék maradt meg, évek múltán lidércnyomásként emlegette ezt a találkozót. Később – a St. Johnstone és a Dunfermline játékosaként – azért lehettek jó meccsei: 1967-ben már szülővárosa, Glasgow egyik nagy klubja, a Rangers szerződtette – hogy a Skóciában rekordösszegnek számító 67 ezer fontos átigazolási díj meghatotta-e Celtic-drukker édesapját, arról nincsenek információink. Arról viszont igen, hogy az 1969-es kupadöntőt – többek között – hősünk hibája miatt bukta el a Rangers, az eset után a tartalékok közé száműzött futballista a szemeteskukában találta meg az ezüstérem helyét… A következő állomás, a Falkirk azért érdemel említést, mert itt már játékos-edzőként alkalmazták, az utolsó, az Ayr Unitednél eltöltött év pedig azért, mert 1974-ben ott fejezte be labdarúgó-pályafutását.

A játékosok féltek tőle, mint a szörnytől

Harminckét évesen lett az East Stirlingshire szakvezetője az akkor heti 40 fontot kereső Alex Ferguson, akinek elsőként a kapuskérdést kellett megoldania: 1974 nyarán azzal szembesült, hogy kizárólag mezőnyjátékosok alkotják a keretet… Később, amikor már könyvet érdemelt a tréner életútja, a Stirlingshire egyik labdarúgója bevallotta: a Loch Ness-i szörnytől nem félt úgy, mint Sir Alextől. A szakember azonban csak néhány hónapon át „tartotta rettegésben”: 1974 októberében már a St. Mirrent irányította. A „szentekkel” kötött frigye négy évig tartott, a kapcsolat akkor romlott meg, amikor kitalálta, hogy ideje lenne változtatni a klub fekete-fehér színkombinációján. Erre persze nem bólintottak rá a(z akkor) 101 éves klub hagyománytisztelő elöljárói, és bőszen csóválták a fejüket, amidőn arról értesültek, hogy az edző titokban tárgyalásokat folytat az Aberdeennel. Ennek aztán az lett a vége, hogy karrierje során először – és száz fontot rá, hogy utoljára – kirúgták!

Nagy meglepetést nem keltett, hogy nem sokkal később bejelentették: Alex Fergusonnak hívják az Aberdeen új menedzserét. Három bajnoki cím, négy hazai kupagyőzelem, valamint egy-egy KEK- és Szuperkupa-diadal a nyolc bő esztendő mérlege. A hozzáértők annak tulajdonították a sikereket, hogy a játékosok hittek a szakember különös módszereiben. A bizalomnak még az sem ártott, hogy egy ízben a menedzser azért büntette meg egyik futballistáját, mert az a nyílt utcán megelőzte őt kocsijával, mi több, azt is elnézték neki, hogy valamelyik meccs félidejében az akkor már Furious Fergie, azaz Dühös Fergie bece- vagy inkább gúnynéven ismert tréner akkorát rúgott a teáskancsóba, hogy minden játékosra jutott néhány csepp Lipton…

Az ezredik meccsén kezdett el izgulni…

Londonban mindenesetre jó szemmel nézték a ténykedését: 1984-ben az Arsenal és a Tottenham is megkereste, a kérőket boldogító igen ugyanakkor nem hangzott el. Két évvel később viszont már vállalta a költözést a mester: Aberdeenből Manchesterbe vezetett az útja. Azt nem állíthatjuk, hogy a tutiba csöppent: 1986 novemberében utolsó előtti helyen álló csapatot vett át, ráadásul kénytelen volt megállapítani, hogy nincsenek jó erőállapotban a labdarúgók, aminek elsősorban az az oka, hogy szorosabb barátságot ápolnak az alkohollal, mint a labdával… A bírálatokkal korántsem skót szakember becsületére váljon, hogy gatyába rázta a társaságot: a United végül felkapaszkodott a 11. helyre.

Ennél persze volt feljebb is. Igaz, lejjebb is: alig három éve emlegethette munkahelyi címeként az Old Traffordot, amikor kis híján elköszöntek tőle.

„Pályafutásom legrosszabb időszaka volt” – utalt utóbb 1989 novemberére és decemberére maga Alex Ferguson, s szavait a számok is alátámasztják: nyolc meccsen hat vereséget és két döntetlent jegyzett az MU, a menedzser legfeljebb azt könyvelhette el sikernek, hogy – a szurkolókkal és az újságírókkal ellentétben – a vezetők kitartottak mellette. Sir Alex ezt nyolc bajnoki arannyal, öt FA-kupa-diadallal, továbbá két Ligakupa- és hat Charity Shield-elsőséggel, valamint egy-egy Bajnokok Ligája-, KEK-, Interkontinentális- és Szuperkupa-győzelemmel hálálta meg nekik.
A manchesteri érát egy United elleni fiaskóval (Oxford United–Manchester United 2–1) kezdő, azóta 25 trófeát elhódító szakember 2004. november 23-án sokak elképedésére bevallotta, hogy izgult: a „vörös ördögöket” aznap irányította ezredszer.

„Volt bennem drukk a kezdés előtt, ám azzal nyugtattam magam, nem az ezredik számít, hanem az azt megelőző kilencszázkilencvenkilenc. Ha azok nem sikerültek volna jól, most nem ülhetnék itt…” – jelent meg végre egy mosoly a Lyon elleni, 2–1-es MU-győzelemmel végződő találkozót követő sajtótájékoztatón a mester arcán. Aki ismeri, állítja, ez azon ritka esetek közé tartozott, amikor zavarba lehetett őt hozni, máskülönben úgy vág az esze, hogy a „Legyen ön is milliomos”-t gond nélkül nyerné meg.

David Beckhamet a stoplissal rúgta meg

Bevált szokásaihoz persze Manchesterben is hű maradt. David Beckhamet – a teáskészlet helyett – stoplis cipővel „küldte meg” egyszer az öltözőben, szereti magát körülvenni „balhés” játékosokkal (lásd még: Eric Cantona, Roy Keane, Dwight Yorke), illetve ifjú tehetségekkel (úgymint: David Beckham, Paul Scholes, a Neville fivérek és Cristiano Ronaldo), nem szeret nyilatkozni, utál veszíteni, ellenben imád a futballistákkal üvöltözni – a szigetországban „hajszárító stílusként” emlegetik, amint fél centiről ordít az arcokba. A Munkáspárt lelkes híveként szorgalomból is példát mutat: általában már reggel fél nyolckor kimegy a pályára, hogy aztán az egész napját ott töltse. Versenylovak gazdájaként is ismert, de ha már úgy érzi, hogy lóból is megárt a sok, hazamegy, és kikapcsolódás gyanánt órákig zongorázik.

December 31-én lesz 65, jól tartja magát, néhány évet szemrebbenés nélkül letagadhatna.

Csak nem az elmúlt húszból.