Peking nem végállomás

Még beszélni sem tudott, amikor tornaversenyt látott a tévében, és hevesen mutogatni kezdett, így jelezvén szüleinek: „Ez nagyon tetszik nekem!” A mamája vette a lapot, ezzel együtt a vágya csak később, hétévesen teljesült, akkor vitték le a tornaterembe. Zamolodcsikova pedig ott ragadt. Olyannyira, hogy azóta is tornázik, pedig a két időpont között eltelt tizenhét év – amelyet számtalan érem fémjelez. A két legfényesebben ragyogó a két olimpiai arany Sydneyből, az egyiket talajon, a másikat ugrásban szerezte. Talán nem véletlen, hogy ez a két kedvenc szere. Első világbajnoki győzelmét 1999-ben Pekingben aratta, ugrásban, és ahogy mondja: „Ez már jelezte, hogy Sydneyben talán nyerhetek.”A két aranyérem után sem változott sokat az élete: „Amikor hazamentünk az olimpiáról, fokozottabban érdeklődtek irántam, de a kíváncsiság idővel lanyhult. Ma már végig tudok menni úgy az utcán, hogy senki sem ismer meg. Ez azonban egyáltalán nem bánt, hiszen így majdnem ugyanolyan életet élhetek, mint a velem egyidősek.”Majdnem. Hiszen ő azóta újabb és újabb érmekért küzd. És mellette tanul.„Szentpéterváron járok egyetemre. Tornaedző szeretnék lenni, a klubomban már most tartok edzéseket kisgyerekeknek” – mondja.Ez a jövő. Egyelőre még vár rá a pekingi olimpia, amelyre nagyon készül. Elsősorban az orosz csapat tagjaként számít éremre. Azt mondja, annyira gyorsan és látványosan fejlődik a tornasport, hogy merészség lenne most, két évvel a játékok előtt egyéni medáliákról beszélni. „Természetesen azért küzdök naponta, hogy esélyem legyen kedvenc szereim valamelyikén az éremre. Ha nem az olimpián, akkor más világversenyen, később. Nem tervezem ugyanis, hogy Peking lesz pályafutásom végállomása.”