„Nem változott az életem”

Öt évvel ezelőtt Salt Lake Cityben az addig veretlen Svédország a finnektől és az amerikaiaktól korábban egyaránt nyolc-nyolc gólt kapó Fehéroroszországgal találkozott a jégkorongtorna negyeddöntőjében. A második játékrészt követően 2–2-re állt a meccs, a harmadik harmad aztán minden képzeletet felülmúlt! A káprázatosan védő fehérorosz kapus, Andrej Mezin és társai derekasan állták a „jeget”, majd nem sokkal a lefújás előtt megszerezték a győztes gólt. Az addigi találkozókon egyetlen árva találatot sem szerző Vlagyimir Kopaty vezette fel a korongot a jobb oldalon, és alighogy átért a félpályán, kapura lőtt. A pakk fejmagasságban süvített Tommy Salo kapus felé, eltalálta a sisakját, ő azonnal odakapott, a korong pedig bevánszorgott a kapuba. A fehéroroszok a legkiugróbb sikerüket könyvelhették el 2002. február 20-án, kiejtették a svédeket, és bejutottak a legjobb négy közé.

Az amerikai NBC televízió szpíkere az olimpiai hokitörténelem legnagyobb meglepetésének minősítette az eredményt. „Arról a gólról, amelyet Kopaty szerzett, még sokáig fog beszélni a világ” – jósolták néhányan.

– Az interjúk azóta mindig annak a bizonyos gólnak a felelevenítésével kezdődnek, ugye?
– Régebben így volt, de mostanában már nemigen – válaszolta Vlagyimir Kopaty.

– Magyarországon a legtöbb sportbarát a nevét sem ismeri, de a svédeknek lőtt góljára emlékszik.
– Tényleg? Nagyon meglep, hogy Magyarországon is emlékeznek rá. Fogalmam sem volt, hogy Svédországon és Fehéroroszországon kívül van még olyan hely, ahol számon tartják.

– Az a gól változtatott valamit az életén?
– Nem, egyáltalán nem változott az életem. Ezzel együtt teljes mértékben elégedett vagyok a karrieremmel, hiszen játszhattam a szovjet, az orosz, majd a fehérorosz bajnokságban, jégre léphettem világbajnokságokon, olimpián.

– Sohasem vágyott valamelyik nyugat-európai bajnokságba?
– Ezerkilencszázkilencvenötben, amikor Oroszországban, az Avangard Omszknál játszottam, hívtak Svédországba, de az edzőm, sajnos, nem engedett el. Ennek már tizenkét éve, és lehet, hogy így kellett történnie…

– Hogyan emlékszik vissza a szovjet bajnokságra?
– Rendkívül magas színvonalú sorozat volt, a nagyok közé bekerülni valódi teljesítmény. Én csak a juniorbajnokságig jutottam el, bármennyire is igyekeztem feljutni a felnőttek keretébe. Büszke lettem volna, ha sikerül, ám…

– A juniorválogatottjuk kiesett a világbajnokság legmagasabb osztályából, ez válságot takar?
– Nem, hiszen anyagilag és szakmailag minden rendben van. Sok felnőtt és fiatal hokizik Fehéroroszországban, a mennyiséggel és a minőséggel sincs gond. A szerencse, sajnos, ezúttal elpártolt a junioroktól, ezért estek ki.

– Milyen céllal érkeztek a Kontinentális Kupa négyes döntőjére?
– Minden egyes napra van egy célunk, ám három nap alatt három meccset kell játszanunk, mégpedig gyorsan hokizó, remek csapatok ellen, ami nagyon nehéz feladat, bizonyára jelentős szerepet kap majd a szerencse is.

– A pénteken rendezett, Ilves Tampere elleni meccsükön még a magyar szem számára is szokatlanul sok volt a kiállítás. Önök hozzá vannak ehhez szokva?
– Az új szabályok még az egész világon szokatlanok, meccs- és bírófüggő, mennyi büntetést szabnak ki.

– A torna előtt mit tudtak az Alba Volán-FeVita csapatáról?
– A Volán a legerősebb magyar csapat, a bajnoki cím védője, s remek a játékosállománya. Azt is tudtuk, hogy immár harmadik éve Székesfehérvár ad otthont a finálénak, egyértelmű tehát, hogy errefelé jó kezekben van a sportág.