Utolsó tangó Londonban
Két fordulóval ezelőtt könnyebb dolgunk volt.
A még érintett olasz klubok– Livorno, Parma – eltérő okokból, de hovatovább versenyt futottak, melyikük esik ki simábban az UEFA-kupából (a Livorno vitte el a pálmát az Espanyol elleni 1–4-gyel), míg a kelet-európaiak a legjobb 32 közötti első meccses eredményeikkel „tüntettek”, így aztán nem vallott különleges bátorságra megelőlegezni Itália és a keleti vég reprezentánsainak kupabúcsúját. A tipp egyébként csak részben jött be: a Sahtar Doneck a posztszovjet térség „kakukktojásaként” túlélte a kört, hogy aztán egy fordulóval később rajta is beteljesedjen a régióbeli futball-középhatalmak végzete. Tiszta sor.
De hogy most mi következik? A negyeddöntő első felvonásait követően három párharc kapcsán csöppet tanácstalanul széttárjuk karunkat bevallva: a Tottenham–Sevilla, a Werder–AZ, valamint a Benfica–Espanyol meccs végkimenetelének kikalkulálása olyan reménytelen vállalkozás, mint a zéróval való osztás.
Miként fentebb is írtuk: ebben a körben kipottyan a sorozat első vagy legutóbbi győztese, avagy: Tottenham–Sevilla az utolsó vérig. Még izgalmasabb lenne a White Hart Lane-i csata, ha Alain Hamer játékvezető egy hete a nap legmegdöbbentőbb jeleneteként 0–1-nél nem ítélt volna büntetőt a Sevilla javára Paul Robinson tökéletes ütemű kivetődésénél. Csakhogy az észak-londoni szurkolók által tízezer év purgatóriumra ítélt luxemburgi bíró fújt, amivel nem szálltak ugyan tova az angol remények, ám a kék-fehérek számára nyilván kényelmesebb lenne úgy kifutni a nemzetközi vendégsikert egyszer látott arénába (a Real Madrid 1984-re datálódó 1–0-ja unikum), hogy az idő tulajdonképpen nekik dolgozik. Amennyit veszít az andalúz csapat a sorozat házi gólkirályának, Ernesto Chevantónnak a kiesésével, elvileg annyit nyer az első felvonást eltiltása miatt kihagyó Luis Fabiano visszatértével, de hogy a kabalaként sem utolsó kapus, a Sahtar ellen az utolsó percben „életet” jelentő gólt szerző Andrés Palop pótlása megoldható-e, ugyanolyan hálás vitatéma, mint e heti alapkérdésünk: ki nyer ma?
A legnagyobb izgalom után lássuk a legkisebbel kecsegtető meccset: a kontinentális kupasikerek tekintetében „szűz” Osasuna kiütötte német ellenfelét az első körben. A 3–0-t, illetve a csapatok nevét hosszasan bámulva az elefántemlékezetűek az 1988-as UEFAkupa-fináléra tekintettel talán adnának még esélyt a Leverkusennek, csakhogy ami akkor az Espanyol ellen összejött (ugyanekkora hátrányból felállva 11-esekkel végül a németeké lett a trófea), az ezúttal aligha ismétlődik meg, mivel az UEFA-kupába a BL-selejtezőjéből áttelepülő, az odavágó tekintélyes hányadában kiszorítós stílust alkalmazó pamplonaiak a Bayer otthonában hozták össze a háromgólos fórt.
Az Espanyol ezúttal kis híján hasonlóan kellemes pozícióba kormányozta magát, háromgólos előnyt szerezve, ám a Benfica (a mezőny egyetlen BEK-győztese) hírnevéhez méltón két perc alatt kikapaszkodott a pokolból. Mindamellett merészség lenne azt állítani, hogy ezzel a lisszaboniaknak áll a zászló. A szerzett gólok tekintetében a barcelonaiak az idei kiírás listavezetői (27), soraikban tudják a 10 góllal szintén „csúcskategóriás” Walter Pandianit, és ebben a kupaidényben még senki sem készette megadásra őket.
Nos, ezt a szériát aligha az ötvenedik európai kupamecscsükön kívánják lezárni.
S hogy mi szól ellenük?
A csapatkapitány Raúl Tamudo hiánya feltétlenül – és a tinédzserszeszélyű Benfica. Az 1992-es KEK-győztes Werder Bremen hollandiai döntetlenje sokat ígér, azonban nem árt felidézni: az 1981ben UEFA-kupa-döntőt játszó – az angol Ipswichcsel szemben alulmaradó – AZ két éve általános elképedésre beverekedte magát a legjobb négy közé, Co Adriaanséval a kispadon. A németalföldiek jelenlegi mestere, Louis van Gaal nemzetközi viszonylatban tapasztaltabb, sőt eredményesebb ugyancsak nem kezdő elődjénél, ergo pontosan tudja, hogy a Werderhez képest „könnyűsúlyú” alakulatát miként hozza fel bundesligai nívóra. Más kérdés, sikerül-e a bűvészmutatvány.
