A Szolnok második diadala
Ilyen hangulatban, ilyen kulisszák között kellene kezdődnie minden sporteseménynek Magyarországon, mint a férfi kosarasok kupadöntőjén a Tiszaligetben. Fergeteges – ezzel a jelzővel illethetjük leginnkább a szolnoki népünnepélyt. Természetesen mindent beborított a piros és a fekete, ugyanis ez a színe mindkét finalistának. Körmendről is jöttek elég sokan, és élénken biztatták kedvenceiket. Miután kölcsönösen megünnepelte egymást Magyarország két, talán leglelkesebb rajongótábora, koncentrálhattak a meccsre is. Amit a pályán láttak, annak a hazaiak örültek igazán. Thomas Kelley káprázatos formában volt. Nála szolnoki szemet gyönyörködtetőbbnek csupán az első negyed statisztikai lapjának dobóteljesítményt mutató adatsora bizonyult: 53 százalék állt szemben 27-tel. Ez aztán a nagyszünetig 58:41-re módosult. Maradt tehát a különbség és a pontzuhatag, ami külön örömmel tölthette el a lelátó népét – emlékezvén a két csapat két hónappal ezelőtt ugyanitt lejátszott, csupán 104 pontos össztermést hozó bajnokijára.
A harmadik negyedben egyszer tíz ponton belülre került a Körmend, és a lelátói barátság is megbomlani látszott egy pillanatra, midőn az ellenérdekű szurkolótáborok másként vélekedtek arról, mennyire volt „szándékos” Chauncey Leslie tette Kelleyvel szemben. Ám hamar helyreállt a rend a nézőtéren, és a hazai vezetés is tízen túlra került rövid időn belül, köszönhetően a végig parádézó Kelleynek, Vernard Hollinsnak és az egyre inkább „szolnokializálódó” Molnár Andrásnak.
Az utolsó két percre minden eldőlt, mindkét edző az összes játékosának lehetőséget adott, a publikum népesebb része pedig olyan fiesztába kezdett, amelyhez hasonlót Andrej Tyubin 1991-es „mennybemenetele” óta nem láttak Szolnokon.
