Edzésmenők

Senki nem ért semmit. Teljes a döbbenet. Talán még a lengyelek és az ukránok sem hiszik el, hogy az ölükbe hullott a 2012-es futball Európa-bajnokság. Az eufória teljes, okkal állapítják meg mindkét országban, hogy új világ kezdődik – a fejlesztések kora.

A magyar pályázat atyjai lázasan kutatják a magyarázatot. Nem csupán arra, hogy miért nem kaptunk egyetlen szavazatot sem, arra is, miként előzhette meg a néhány hete még teljesen leírt lengyel–ukrán pályázat az olaszokét. Történetek, esetek kerülnek elő a távoli és a közeli múltból, mindahány azt bizonygatja, hogy a döntés pillanatáig nekünk állt a zászló.

Szerényebben: nekünk – is.

Mint amikor a sportoló az edzésen folyamatosan remekel, aztán a versenyen, élete nagy viadalán leég. A könnyeivel küszködik, mentségeket kapar össze mindenhonnan, magyarázkodik, mentegetőzik. Mert tudja, hogy csak a bukására emlékeznek majd – az edzésmenőket ugyan miért rögzítenék az évkönyvek?

A legkézenfekvőbb magyarázat homályos, de cáfolhatatlan: valami történt a háttérben…

Hogy mi?

Nagy kérdés.

A bennfentesek vagy tényleg nem tudják, vagy a jogi következményektől félve maszatolnak. A lényeg egyszerűbb. Ha valóban bennfentesek, akkor a tudatlanság éppen akkora hiba, mint az, ha ismerték a siker útját, mégsem léptek rá. Ahol a meggyőzés szokatlan, az illemkódexekben nem rögzített, a nyilvánosságra semmiképpen nem tartozó módszerei vezetnek az üdvösséghez, ott azokkal kell élnie annak, aki az egyről a kettőre akar jutni.
A piac törvényei mindig erősebbek a morális igazságnál.

Európa nem kért belőlünk, de attól még újjáépíthetnénk a futballt. A játék szellemi és gazdasági infrastruktúráját rendezési jog nélkül is megteremthetnénk. Csendben, minden különösebb felhajtás nélkül.

Csak úgy, magunknak.

Ha tényleg fontos.