Az aranyos lovas

A tornacsarnoknál beszéljük meg a találkozót. Hol máshol? Amikor hívom a megbeszélt időpontban, annyit mond:

„Rögtön ott vagyok.” És valóban. Csakhogy nem az edzőterem felől érkezik.

Látom, megleptem. Nemrég költöztem ide – mutat a közelben lévő társasházra.

Így aztán nem veszít időt, csak az edzésre kontcentrálhat.

Igen, úgy érzem, mintha folyamatosan edzőtáborban lennék. Nagyon kényelmes, és jó, hogy a tréningek között hazaszaladhatok pihenni.

Van ideje most erre?

Szerencsére nincs. A győzelmemnek köszönhetően elég sokan megkeresnek. És persze emellett gyakorlok is, hiszen jövő héten újabb Világkupaverseny vár rám, ezúttal Gentben.

És újabb aranyérem?

Jó lenne nyerni, persze. De ennél is jobb lenne, ha végre ott lenne a versenyen a kínai világbajnok Hsziao Csin. Nem tudom, mennyit változtatott a gyakorlatán, és ha Belgiumban nem indul, legközelebb már csak Stuttgartban, a világbajnokságon találkozunk.

Nem nyomasztja a tét? Csak akkor indulhat az olimpián, ha világbajnok lesz.

Egyelőre nem. Az Európabajnokság jó erőpróba volt – ebből a szempontból is. Hiszen mindenki azt mondta, csak én nyerhetek. A vébén azonban jóval erősebb lesz a mezőny. Így aztán a nyártól együtt dolgozunk majd egy pszichológussal is.

Az idei éve alapján úgy tűnik, sokkal nyugodtabban, megfontoltabban versenyez. Minek köszönhető ez?

– Szerelmes vagyok.

Ilyen egyszerű lenne a magyarázat?

– Nem… De amióta megismertem Ginát, a barátnőmet, minden megváltozott. Lelkileg sokat segít, és ez legalább olyan fontos, mint a fizikai felkészülés. No és valamelyest szakmabeli, hiszen az egri Eszterházy Károly Főiskola igazolt tornásza. Neki és edzőmnek, Kovács Istvánnak köszönhetem, hogy mostanában jobban jönnek az eredmények. Ezért is ijedtem meg nagyon, amikor Pista bácsi kórházba került az Európa-bajnokság előtt néhány nappal. Még sohasem fordult elő, hogy nagyobb világversenyre ne utazott volna velem. Érte is versenyeztem. Szükségem van rá. Immáron tizennégy éve dolgozunk együtt.

Zökkenőmentes volt az együtt töltött idő?

– A kamaszkor nem. De ő akkor is jelesre vizsgázott. Én már kevésbé. Sem a tornateremben, sem az iskolában.

Meséljen! Ha lehet, inkább az utóbbiról.

Igazgatói intők, bombariadók, diákcsínyek – volt bőven mindegyikből. Igazság szerint sohasem voltam képes leülni tanulni, mindig azt vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek edzeni. Sport tagozatos iskolába jártam, a diákok között megbecsültek minket, tornászokat. És persze a tanárok sem akarták, hogy megbukjunk.

Ezt pedig jól kihasználták...

Az érettségi azonban mindenki életében nagy próbatétel. Ne mondja, hogy arra sem tanult!

Pedig így van. Illetve előző este elővettem a könyveket, de ez nem sokat jelentett. Biológiából például a madarakról kellett beszéln e m .

Úgy a pontos, ha azt mondom, kellett volna. Hiszen két mondat után azt kérdezte a tanár, hogy vagyok, megtanultam-e az újabb elemet, milyen versenyeken indulok...

Manapság is tapasztalja, hogy Berki Krisztiánt, a tornászt és nem Berki Krisztiánt, a magánembert keresi valaki?

Előfordul. De mostanra megtanultam kezelni ezt a helyzetet, és tudom, kik azok, akikre mindig, minden helyzetben számíthatok. Ők azok, akik ismerik Berki Krisztiánt, a magánembert is.

És mit mesélnének róla?

Azt biztosan, hogy nagyon szeretem a rajzfilmeket. Most például már nagyon várom a legújabb Pókember-filmet. Látom, megint csodálkozik! Igazából nagy gyerek vagyok, és őszintén szólva, nem is akarok soha felnőni.

Ezután nem lepne meg, ha azt mondaná, amint van egy kis szabadideje, rohan a Vidám Parkba.

Még a körhintára sem merek felülni... Nagyon nagy dolognak kellene történnie ahhoz, hogy bármire is felüljek.

Világbajnoki aranyéremmel a nyakában bátrabb lenne?

Talán. De tudja, mit? Ha tényleg megszerzem a világbajnoki címet, akkor szeptemberben találkozunk a Vidámparkban!