Édesapjukért pólóztak

Steinmetz Barnabás ment elöl, rajta piros-kék fürdőköpeny, kezében Vasaszászló, körötte-mellette az akkor még csendes szurkolótábor, előtte pedig egy egészen más, új élet. Tán fel sem fogta, hogy a Teremtő belemart, hatalmas sebet ejtett rajta. Steinmetz Barnabás érkezett elöl, mögötte a néma csapattagok, közöttük Steinmetz Ádám földet fürkésző tekintettel. Furcsa volt ezen az estén a Komjádi uszoda. Meghökkentően furcsa, voltak itt sokan dobbal, kürtökkel, piroskék zászlókkal, sálakkal felszerelkezve, de valahogy mindenki kereste a helyét. S persze mindenki kereste azt a férfit, aki valamennyi Vasas-mecscsen ott ült a lelátón, szurkolt fiainak, és roppant büszke volt rájuk. Erős volt a férfi, egykori legendás vízilabdázó, és arra gondolt, hogy ebben az évben juszt is bajnoki címet ünnepel majd srácaival.

Vízbe csobbant a csapat, a néma Vasas, mindenki úszott, tempózott, fröcskölte a vizet, vagy a Komjádi uszoda plafonját bámulta, de nem volt idő merengeni, hiszen a világ egyik legjobb csapata nézett szembe az angyalföldiekkel. Aztán robbant az uszoda. Talpra pattant több száz ember, amikor Steinmetz Ádám rögtön a kezdés után a hálóba talált. S később lőtt még kettőt. Dacból, erőből, pokoli kínok közepette. De játszott, akárcsak a bátyja, hátukon vitték a csapatot, s amikor egy-egy cserénél valamelyikük végigsétált a parton, a szurkolók kórusban kiabálták a nevüket.

Mind a két Steinmetz testvér három-három találattal vette ki részét az ütközetből.

Arcukon nem látszott semmi, sem a gólöröm pillanatában, sem, amikor a horvát védők ököllel, lábbal, fejjel mértek rájuk hatalmas ütést. Leráztak magukról minden fájdalmat – testit és lelkit egyaránt.

A meccs előtt nem volt gyászszünet, semmi sem utalt arra, hogy ez a két csodálatos sportoló milyen traumán megy keresztül. Ők akarták, hogy így legyen, és persze ők akartak játszani is, azt mondták, az édesapjuk is így szeretné. És játszottak, de hogyan játszottak, te jó ég! Steinmetz Ádám lefordulásai, polipszerű centermegoldásai sokkolták a horvátokat, és ha nem egy, a magyarokból évek óta gúnyt űző török bíró fújja a sípot, tán nagyobb lett volna ez a diadal. Amikor véget ért a csata, a szurkolók nem mozdultak, mindenki felállva tapsolt, s a két Steinmetz fivért éltette. Ők valahol a medence egyik sarkába úsztak, mintha egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra el akarnának bújni a világ elől a most még feldolgozhatatlan tragédiával a lelkükben. Soha el nem felejthető pillanat, ahogy Barnabás és Ádám összeölelkezett a vízben, szemükből patakzott a könny, egymást vigasztalták, miközben a szurkolók rájuk vártak, aztán kimásztak a medencéből, és úgy haladtak végig a drukkerek között, hogy mindenki megérinthesse őket, mintegy erőt adva nekik a folytatáshoz.

S ők mentek be némán az öltözőbe, és titokban néztek fel a lelátóra, hátha ott áll az édesapjuk...