Forintot, nem eurót – mielőtt bárki is félreértené.
Szolnokon ugyanis a kosárlabda nem sport, hanem vallás. Így van ez már a kilencvenes évek eleje óta, amikor is 1991-ben első bajnoki címét nyerte az Olaj. Azóta minden bajnoki idénynek a csodavárás reményével vágnak neki a piros-fekete fanatikusok, s ha az idén, erősen közepes büdzsével és hasonlóan szűk játékoskerettel sikerült a csúcsra jutniuk, az esély mindig él rá.
A kilencvenes évek végén anyagilag feltétlenül jobban állt a klub, aztán a 2002-es kormányváltás megrogyasztotta az alapokat – ezeket sikerült most valamelyest stabilizálni. A lokálpatriotizmus és a dinasztikus kapcsolatok – az 1991-es aranycsapat irányítójának, Tóth Zoltánnak és edzőjének, Rezák Lászlónak a fia már bontogatja szárnyait a mostani bajnok cseréi között – pótolják a hiányzó forintokat, s noha az alaphetes tagjai közül öten légiósok, ők is ezer szállal kötődnek ehhez a tündéri kis – na jó, közepes nagyságú – városhoz.
Az MVP Thomas Kelley helybéli lánnyal jár, Pável Fránát, a prágai monstrumot héttagú (!) családja figyelte szombaton a lelátóról – ezért is játszott ilyen jól a center –, s a litván Andrius Jurkunasnak is ott szurkolt az édesapja a B-középben.
Egyetlen nagy család a Szolnoki Olaj szurkolóstól, elnököstől, edzőstől, büféstől – itt mindenkinek piros-fekete vér folyik az ereiben.
S ha sürgősen vérre – a szó igazi vagy átvitt értelmében – volna szüksége a csapatnak, nem kétséges: ezrével állnának sorba a Tisza-parti lokálpatrióták, hogy adhassanak…
- Ch. Gáll András
Legfrissebb hírek
