Cseppben a tenger

Mondhatnak akármit a magyar futballra, van egy olyan tulajdonsága, amely mindenképpen dicséretes: roppant őszinte. Alighogy eljön a meccs, azonnal fény derül a valóságra, tovatűnnek az illúziók, elszállnak a remények, marad a meztelen igazság, amelyet szavakkal legföljebb takargatni lehet, elrejteni semmiképpen.

Példa rá a szombati, irákliói Európa-bajnoki selejtező is.

Hamar a helyükre kerültek a dolgok, még fél óra sem kellett hozzá.

Kezdődött azzal, hogy Gera Zoltán nem élt egy ritkán adódó lehetőséggel. Magányosan, senkitől sem zavartatva, középen vezethette rá a labdát Konsztantinosz Halkiasz kapusra, majd belelőtte. Tette ezt a magyar futball emblematikus figurája, az önmagát az angol futballelitbe soroló magyar sztárjátékos, akinél a minimum lenne, hogy vezéregyénisége legyen a csapatnak, abban is, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az egyes játékszituációkból.

A folytatást a görögök első gólja jelentette. Theofanisz Gekasz három(!) magyar védő között tekeregve is megőrizhette a labdát, csak nézegették, ámuldozva kísérgették a bekkjeink, senkinek se jutott eszébe, hogy odapiszkáljon. Gekasz pedig a túlerőre fittyet hányva a kapuba gurította a labdát.

És jött a második gól. Amelynél a Hajnal Tamás egyszerűen lepattant Georgiosz Szeitaridiszről. Tudni kell, hogy Hajnal német Bundesligában futballozik, ott, ahol magától értetődik, hogy ha már ütközésre kerül sor, a védekező fél nem húzhatja a rövidebbet. Hajnal épp a napokban nyilatkozott elégedetten magáról – nyilván valósan. Így aztán különösen szégyenletes a gyámoltalansága.

Uraim, tényleg az a fontos, hogy Huszti Szabolcs játszik-e vagy más?

Miről beszélünk?

Illene már a lényegről.

Arról, hogy a képzetlenség az úr – a pályán és a pályán kívül egyaránt.

Arról, hogy a jövőért tenni kellene valamit – ma.

Arról, hogy hányféle érdek uralja a sportágat – a közös cél helyett.

Arról, hogy mi a szégyen.

Ha értik egyáltalán a futballhatalmasaink, mire gondolok.