Szégyellheti magát, ez csak egy norvég favágó – kapta meg mindig a szurkolóktól a magáét a védő, ha az ellenfél támadójától szorongatva egy finom csel helyett teli rüszttel a lelátóra bikázta a labdát. Bizony, a nyolcvanas évek végéig nem sokra becsültük a norvég labdarúgást, amely a smirglis benga szőke favágók képében tornyosult a magyar közvélemény előtt.
Pedig Norvégiától már 1957ben is kikapott vb-selejtezőn a magyar válogatott, ám azt a 2:1es vereséget mindenki a véletlen számlájára írta. A gyökeres változás 1990-ben történt, amikor Eb-selejtezőn Bergenben 0–0-t játszott a két együttes – az eredmény, azaz eredménytelenség fogadtatása olyan volt, mint manapság egy máltai meccs után. Akkor értette meg minden magyar szurkoló: Norvégia immár nem pofozógép, hanem tényező kontinensünk futballjában.
Azokból a benga szőke favágókból Európa-klasszis játékosok lettek. Olyan játékosok, akik hasonló őserővel vannak megáldva, mint elődeik, ám technikailag máris könnyedén felülmúlják a magyarokat. Ennek következménye, hogy az elmúlt huszonhat évben válogatottunk egyszer sem tudta legyőzni Norvégiát, mi több, idegenben legutóbb 1981 májusában Kiss László révén talált magyar játékos az északiak kapujába.
Csaknem egy emberöltőnyi sikertelenség után vajon mire számíthat Várhidi Péter együttese Oslóban?
Sok jóra aligha, hiszen míg a norvégok az Eb-részvételért, a magyarok a selejtezőcsoport ötödik helyéért vannak nagy versenyben. A legtechnikásabb labdarúgónak tartott Gera Zoltánnak legalább öt hasonló kvalitású riválisa akadna, fizikum tekintetében pedig még keservesebb a kép, a jobbára az angol bajnokságban edződő norvégokat nem megállítja, legfeljebb lelassítja, ha törik a csont.
Szóval változik a futballvilág – az elmúlt évtizedekben a magyar szurkolók szótárából is valahogy kikopott a norvég favágó kifejezés...
