Megkönnyebbülve
A bajnokságon mindössze egy számban indult, ötszáz egyesben.A bajnokságon mindössze egy számban indult, ötszáz egyesben.
Furcsa ez az esztendő, minden szempontból – kezdte Kovács Katalin. – Szakmailag azért, mert meglehetősen gyors egymásutánban jöttek a versenyek – az első válogató, a szegedi Világkupa-viadal meg a bajnokság. Ki voltam facsarva, nem aprózhattam el magam. A másik oldal lelki. A Janics Natasa távozása körüli zűrzavarról nem akarok beszélni, nem az én dolgom, de gondolhatja, hogy az eset nem a nyugalmat szolgálta. Az ötszáz egyes meg nagyon fontos volt.
Kifacsartan, feszülten diadalmaskodott, így még értékesebb a siker.
A sikernél nincsenek fokozatok. Mindent egy lapra, az egyesre tettem fel az idén, talán azért is, mert ebben a számban csak magamra számíthatok. Hiába segítenek sokan hozzáértéssel, én vagyok a főszereplő. Amikor az ember körül csapkodnak a villámok, megnyugvást adhat, hogy van valami, ami csak tőle függ. A dolgok úgy alakultak, ahogy szerettem volna, mit mondjak, nagyon megkönnyebbültem. Sőt. Büszke vagyok magamra. Önmagamat is le kellett győznöm, hogy sikerüljön, egy kicsit önző voltam. Néha ez is kell.
Athén előtt Janics Natasa éppen öntől vette el az indulás jogát ötszáz méteren. Most fordult a kocka. Ez elégtétel?
Elégtétel? Ilyesmi nincs a sportban. Ami mérhető, annál nincs helye az indulatoknak. 2004-ben volt bennem egy szép álomkép, aztán egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. Nem volt könnyű helyzet. Jó fél esztendő kellett ahhoz, hogy a helyükre kerüljenek bennem a dolgok. Ami persze nem jelentett teljes nyugalmat, nem jelenthetett. Ezért is jó, hogy most véghez tudtam vinni, amit elterveztem, sikerrel jártam a válogatókon.
Hogy rövidre zárjuk: a párosra és a négyesre nem is gondol?
Eddig nem gondoltam rá. Egyesben volt dolgom, ez teljesen lekötött. Az pedig természetes, hogy ahol versenyeznem kell, kihozom magamból a lehető legtöbbet.
Jól gondolom, hogy az egyes olimpiai aranyérme semmilyen más sikerhez sem hasonlítható?
Erre mit mondjak…? Persze. Minden versenyző arról álmodozik, csak az kérdés, ki mikortól. Bennem is fokozatosan alakultak ki a célok, attól kezdve, hogy a kezembe vettem a lapátot.
A szegedi Világkupán ezren második lett, ötszázon negyedik. Azt mondta, hogy a formája megfelelő májusban. Nem ijesztették meg a vereségek?
Nem. Akkor csúcsosodott ki a csapat körüli zűrzavar. Olyan állapotban voltam, hogy összerezzentem, amikor megszólalt a telefonom, tulajdonképpen csak akkor nyugodtam meg, amikor a vízen voltam. Kikapni persze nem jó, de ha az ember levonja a megfelelő következtetéseket, nem tragédia.
Gondolom, ezt tette.
Persze. Az élet folyamatosan tanítja az embert. Már most is érzem, hogy több lettem, mint voltam, mondjuk, két hónappal ezelőtt. Később, amikor végképp leülepszik bennem minden, még előrébb tartok majd.
Rendre képes rá, hogy hiába alakul másképp az élete, mint szeretné, nyel egyet, s aztán annak rendje és módja szerint teszi tovább a dolgát.
Ez sem a sport sajátja, szintén az életé. Mindenki így van vele. Higgye el, ha az embernek nagy vágyai vannak, a mindennapi gyűrődések, indulatok nem számítanak. Nem számíthatnak. A célhoz képest semmiképpen.
