Az elmúlt napok örvendetes eseménye, hogy teljes konszenzus övezte a nemzeti sportstratégia elfogadását a parlamentben és a 2020-as olimpia megrendezési szándékát a Fővárosi Közgyűlésben. A magyar sportban élők, legelőbb is a pekingi olimpiára készülők joggal reménykedhetnek abban, hogy nemcsak elvi ügyek esetén lesz ekkora az egyetértés, hanem akkor is, amikor mondjuk a 2008-as sportbüdzsé kerül terítékre. Meg a későbbi költségvetések. Mert nem csupán az infrastruktúra kiépítésén múlik egy-egy olimpia sikere, hanem a hazai sportolók szereplésén is. A tendencia viszont az, hogy egyre drámaibb helyzetbe kerül sportágaink többsége, mert az állandó finanszírozás megoldatlan, a politikai széljárástól függ, mennyi pénz sodródik a sportpályák felé. Momentán kevesebb, mint amennyire a kvalifikációs évben szükség lenne. Nagy-Britanniában az állam egyszer levette a kezét a sportról, majd miután a britek mindössze egy aranyat hoztak Atlantából, a kormányzat észbe kapott. Most London olimpiára készül, és elképesztő összegeket pumpál a sportágak felzárkóztatásába. Ugyanakkor régi igazság, hogy a kárrendezés sokkal többe kerül, mintha a kármegelőzés. Vagy ahogy nemrég Molnár Zoltán MOB-igazgató megjegyezte: „Sok sportágban az angoloktól tanultunk száz évvel ezelőtt – jobban járnánk, ha a hibáikból is tanulnánk.”
