Rabló-pandúr

Tort ül az álszentség. Aki csak szót kap, fröcskölve pocskondiázza a Tourt, a kerékpárosokat, drákói szigort, visszafordíthatatlan, a sportágat egy tollvonással megszüntető intézkedéseket sürget, a tisztaság bajnokaként tünteti föl magát – most éppen Michael Rasmussen esete kapcsán. Miközben senki sem bizonyítja, hogy a dán kerékpáros tiltott szerekkel élt, a vád az ügy tálalásához képest gyermeteg: Rasmussen hazudott…

Nem ott volt, ahol mondta. Ehhez képest a kerékpározás kizárása az olimpiáról, a világ leghíresebb viadalának törlése igencsak aránytalan büntetés, látványos szankció, a lényeg eltakarása. Mert nem a versenyzőket, a versenyeket kellene megállítani, hanem a tiltott szerek használatát.

Erre – ez meggyőződésem – kevés az esély. Ahogy évtizedekbe tellett, amíg a sport eljutott odáig, hogy gyanakvással tekintsünk mindenkire, aki az igazán embert próbáló sportokban a legjobbak közé kerül, úgy rengeteg energiára, folyamatos, gyakorlati és nem verbális szigorra lenne szükség ahhoz, hogy újra a bizalom legyen az úr a pályákon, a csarnokokban.

Visszatérve a Tourra, aligha valószínű, hogy csak a lebukottak csaltak, s az is elképzelhetetlen, hogy a gyógyszergyárak, a laboratóriumok a keménykedés hatására egyik pillanatról a másikra lemondanak a doppingüzletből származó bevételeikről. Mérget vehetünk rá, hogy mindig lesznek, akiknek a sikerért semmi sem drága. Az ok egyszerű: az élet drága.

Senki sem kap kenyeret a boltban, ha arra hivatkozik, hogy tisztán versenyez, pénzért mérnek mindent mindenütt – és nem csak a sportban. Az élet nem hollywoodi romantikus vígjáték kötelező hepienddel, a jók nem feltétlenül üdvözülnek, az átlagember harcai nem másfél órára, előre megírt forgatókönyv szerint zajlanak. Meg aztán ne feledjük: előbb volt a rabló és csak utána a pandúr.