Mondom, alig négy hónap telt el az emlékezetes, számunkra gyászos emlékű cardiffi döntés óta, és a lengyelek máris vakaróznak. A stadionok nem lesznek készen időre, legkevesebb egy évet csúsznak, egyelőre egyetlen centi autópálya építésére sincs remény, holott 2400 kilométert vállaltak: a helyükben más is kínosan érezné magát.
Ma még hiba lenne túlságosan elébe menni az eseményeknek, de amikor szóba kerül a lengyel–ukrán rendezésű Európa-bajnokság, mindig eszembe jut egy ismerős UEFA-funkcionárius sejtelmes mosolya. Ezzel az ajkán nyugtatgatott minket, lógó orrú magyarokat, és megjegyezte, ne nagyon irigyeljük őket, mert nincs miért.
Azt hittem, ivott, vagy elment az esze, hiszen nem tudja, mit beszél, már hogyne irigyelnénk, amikor a döntés legszebb álmunktól fosztott meg bennünket, és teljesítette azokét, akik hitünk szerint érdemtelenek rá. Aztán szivárogni kezdtek a legkülönfélébb információk. Vagy pletykák – ma még ki tudhatja?
És mindig ott volt a sejtelmes mosoly… Hogy nyugi, az UEFA számára egyik pályázat sem kellett, de muszáj volt valahogy dönteni, és a FIFA elnöke azért utazott el Varsóba és Kijevbe, hogy üzletet kössön: ők nyernek, de nem rendeznek, cserében pedig kapnak majd valamit, illetve valamennyit.
Menet közben majd kiderül, rengeteg az akadály, és megmentőként beléphet a képbe egy olyan ország, amely nem pályázott ugyan, ám fejlettségének köszönhetően akár holnap megrendezhetné az Eb-t. Például Spanyolország. Így lesz vagy sem – majd meglátjuk.
Most még nem is ez a fontos, hanem a lengyelek kínjának tanulsága. Sohasem baj, ha álmodik a nyomor. A nagy baj akkor következhet be, ha álma teljesül.
Legfrissebb hírek
