Az érem másik oldala

Meglehetősen hektikus korunkban aranyat ér a stabilitás, a kajakosok és a kenusok esetében a szó legszorosabb értelmében. A magyarok a duisburgi világbajnokságon a megszokott formájukat hozták, 18 éremmel zárták a versenyt.

Tetszik, nem tetszik, a drukker már megszokta, hogy rájuk számíthat, eshet az eső, fújhat a szél, tűzhet hét ágra a nap, ha augusztus, akkor ők szállítják a sikert. A megszokott jó már csak olyan, hogy telhetetlenné teheti az embert. Hiába a kilenc világbajnoki cím, csak eszébe jut, hogy szép, szép a kilenc, de miért nem tíz, tizenegy vagy éppen kerek egy tucat.

A válasz hétköznapi: azért, mert a kajakban, a kenuban ülve, térdelve éppen olyan az élet, mint akármelyik munkahelyen. A körülmények egyszer ilyenek, máskor olyanok, azaz nem mindig ideálisak, a munkavégzés hangulata sem egyforma, s az sem biztos, hogy akkor születik meg a legjobb döntés, amikor a legnagyobb szükség van rá. Hogy mennyire így van, azt persze leginkább a versenyző tudja. Ő viszi a vásárra a bőrét, ezért az ő véleménye az igazán hiteles, mégha furcsa is a kivülállónak.

A kenus klasszis Kolonics György például egyáltalán nem volt bosszús azért, mert szombaton ezren csak hatodik lett Kozmann Györggyel párban. Tisztában volt vele, hogy elrontották a pályát, azt is tudta, mi volt a hiba. Ennyi elég egy klasszisnak. Hogy mennyire, azt a másnapi ötszázas arany bizonyítja.

A Kucsera Gáborral két párosbronzot szerző Kammerer Zoltán az egyik harmadik hellyel elégedetlen, a másikkal elégedett. Arra a futamra bólintott rá, amelyben minden klappolt, csak éppen volt két gyorsabb hajó. Biztos vagyok benne, hogyha rosszul kajakozva nyer a kettős, a győzelem múló boldogsága mellett ott lenne Kammererben a bosszúság a hibák miatt.

A klasszisokat az is kiemeli az átlagból, hogy náluk a tökéletes az igazi siker. Az érem színe (vagy fonákja) csak ráadás.