Sokat hibáztak a mieink

Vasárnapig az elmúlt három év (2005–07) hat világversenyén négyszer rendeztek magyar– szerb finálét. 2004-ben még taroltak a magyarok, az olimpia és a Világliga döntőjében is jobbnak bizonyultak, azóta viszont a szerbek dominálnak: övék lett 2005-ben a Világliga és a világbajnokság aranyérme, tavaly pedig a margitszigeti Világkupa, illetve az Európa-bajnokság első helyét zsebelték be – mindanynyiszor a mieinket legyőzve a fináléban.

A nyár utolsó válogatott mérkőzése előtt Kemény Dénes Kiss Csabát és Hárai Balázst hagyta ki a tizenhármas keretből. Bár a bronzmeccs után a német szurkolók nagy része hazament, jöttek helyettük magyarok és szerbek, akik – ha nem is margitszigetit, de – nagyszerű hangulatot teremtettek az uszodában.

A bemutatás után a szerbek már lubickoltak, Kemény Dénes viszont még magához hívta övéit az utolsó eligazításra a lelátó alá. A szokásos csatakiáltás után kezdődhetett az összecsapás.

Biros Péter ötméteresből szerzett vezetést, Varga Dániel pedig értékesített egy emberelőnyt, ám fórból Alekszandar Sapics és Andrija Prlainovics is válaszolt. A második negyed rémálommal ért fel, mert Kiss Gergely előnytalálata (3–3) után zsinórban három gólt kaptunk, mindhármat létszámhátrányos helyzetben.

A negyed vége előtt harminc másodperccel a bírók kiszórták Vanja Udovicsicset, majd 11-gyel a nagyszünet előtt Alekszandar Csiricset is, ám a mienk nem tudtak lőni – addig passzolgattak, míg végetért az első félidő (3–6).

Sikerül-e ledolgozni a hátrányt? Ez volt a nagy kérdés a második félidő előtt.

Az elején nem úgy tűnt.

Kétszer is előnybe kerültünk, ám Szivós Márton lövését Szlodoban Szoro, Benedek Tiborét a kapufa hárította. Naná, hogy utána kontrát ítéltek a játékvezetők. Továbbra sem pártolt mellénk a szerencse, hiszen Varga Dániel is a kapufát találta el, az ellentámadásnál viszont Prlainovics váratlanul megeresztett lövése (blokk sehol) Szécsi Zoltán kezéről pattant be. Hét három a szerbeknek, és mi újabb előnyt puskáztunk el, vagyis egyre nehezebb feladatnak tűnt a győzelem kiharcolása. Mielőtt teljesen elkeseredtünk volna, Kiss Gergely ejtett-csavart parádésan a jobb sarokba (7–4). Közelebb kerülni azonban nem sikerült, túl sok pontatlanság fékezte a csapatjátékot. Ráadásul a negyed vége előtt 4.8 másodperccel Sapics szabaddobása valahogyan utat talált Szécsi kezei között a kapuba. Csak nyolc percünk maradt, hogy behozzuk a négy góllal vezető riválist.

Az utolsó negyedben még egyszer felcsillant a remény: Molnár Tamás és Benedek Tibor előnygóljával kapaszkodott válogatottunk, ám – szintén előnyből – Filip Filipovics ismét háromranövelte a szerbek előnyét. Az epizód visszavetette a magyar válogatottat, amely hiába ment még előre, hiába próbálkozott becsülettel, nem lehetett érezni játékában az egyenlítéshez szükséges erőt. Bele kellett törődni, hogy a magyar válogatott az olimpia óta a hatodik világversenyén végez a második helyen, ebből ötször a szerbek keserítették meg az életünket.

Nagy dicsőség folyamatosan a világ két legjobb csapata között lenni, nagyszerű dolog, hogy mindig döntőt vív a magyar csapat, ám nagyon hiányzik már egy aranyérem. Az ezüstöknek később talán lehet örülni, közvetlenül a lefújás után viszont lehetetlen.