Bánná, ha gyáva lenne
„Esztergomban, a zeneiskola előtti stégnél megtalál – mondja Storcz Botond, amikor a telefonban arról faggatom, hol teszi legközelebb vízre hajóját. – Tudom, furcsa, hogy Esztergomban készülök, de itt találtam csoportot magamnak. Két masters versenyző, Vitalij Pjatacsuk és Köles István segít a felzárkózásban. Ha kíváncsi ránk, jöjjön el! Kilenckor kezdünk.”
Tehát irány Esztergom!
A környezet idilli. Gesztenyefákkal övezett kis Duna-ág, szemközt egy kis híd, közelében apró stég „álldogál”. A hajóház ajtaja zárva, a stégen három méretes papucs árulkodik arról, hogy az edzés megkezdődött. Néhány pillanat múlva – egy motoros hajó kíséretében – Storcz és két „korrepetitora” tűnik fel.
„Boti, húzd be a hasad, fotóznak!” – száll az olimpiai bajnokfelé az egyik fricska, ám ő csak nevet az egészen. Tudja jól, hogy a két év pihenő nyomot hagyott, s tisztában van vele: hosszú és kemény út vár még rá.
De milyen hosszú!
Két esztendővel ezelőtt, az arcpirító csalódással felérő zágrábi világbajnokság (az olimpiai bajnok négyes nem jutott be a döntőbe) után tette le a lapátot. Nem nyomatékosította, hogy végleges a döntése, de a pihenő olyan hosszúra nyúlt, hogy sokan már egyáltalán nem számoltak a visszatérésével.
Aztán a nyáron úgy döntött: ismét belevág. Szándékát csak megerősítette, hogy Vereckei Ákos, akivel számos személyes csatát megéltek, no és Horváth Gábor is biztatta: szükség van rá a négyeshajóban.
Tíz kiló súlyfelesleggel ült kajakba, és az első edzéseken mellbe vágta őt a távolság.
„Mármint a távolság a között a Storcz Botond között, aki voltam, és aki most vagyok – mondja. –Úgy éreztem, sosem nyerem viszsza régi sebességemet, régi önmagamat.”
Ám néhány edzés helyrebillentette önbizalmát, s bár egy kissé „elgyengült” az évek során, a kihagyásnak köszönhetően jóval motiváltabbnak, frissebbnek érzi magát.
„Azt hiszem, ez a frissesség előnyt jelent – magyarázza. – Rég érzett lelkesedéssel és odaadással vetettem bele magam a kajakozásba. Kell is az elszántság, hiszen kétévnyi munkát kell összesűrítenem, éppen ezért már most olyan edzéseket végzek, mint a tavaszi kemény alapozások s o rán.”
Storcz Botond az ősz végéig adott magának esélyt a felzárkózásra, de már most úgy érzi, hamarosan csatlakozni tud olimpiai bajnok társaihoz, Vereckei Ákoshoz és Horváth Gáborhoz.
Velük szeretne ugyanis egy hajóban „evezni”, az ő – kétszeres olimpiai bajnok – négyesükben szeretne ismét szerepet vállalni.
„Sokan nem értik, hogy három olimpiai győzelem után miért vagyok újra itt – mondja a versenyző. – Lehet, hogy bolondság, de nem akarom azt érezni, hogy kihagytam valamit, amire talán még képes lettem volna. Azok a f i ú k , akikkel a nagy sikereimet megéltem, még mindig a csúcson vannak. Talán belém is szorult annyi tehetség, erő és akarat, hogy ismét az ő szintjükre küzdjem magam.”
Ám Storcz Botond is tudja: két év nagy idő. Negatív példákból pedig van elég. A nagy elődök közül az atlantai olimpiát követő kihagyás után sem Gyulay Zsoltnak, sem Csipes Ferencnek nem sikerült a visszatérés. Csak Kőbán Rita tudott maradandót alkotni – igaz, ő csak egy esztendőre tette le a lapátot.
„Így van, nincs olyan példa előttem, amelyből erőt meríthetnék – nevet Storcz Botond. – De talán én leszek az, akinek sikerül. Ha nem teszek próbát, sohasem tudom meg. És meglehet, örökké bánnám a gyávaságomat.”
