Rabló-pandúr

Európa csendőreiként lépnek fel a sportminiszterek, lisszaboni tanácskozásukon kerek perec kijelentették, hogy amelyik uniós tagország 2008 végére nem tűzhet a kalapja mellé egy, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) előírásait követő doppingellenes törvényt, nem pályázhat semmiféle, világszerte jegyzett verseny megrendezésére. Tort ül az álszentség.

Miközben a legtöbb valódi érdeklődést kiváltó sportágban gyógyszerhegyeken át vezet az út a sikerhez, a hatalmukat élvező hivatalnokok a látványos papírmunka kényszerével bizonygatják elkötelezettségüket és áldozatkészségüket. Ugyan kérem…

Annyi mindenre van törvényileg rögzített tiltás – lopásra, csalásra, ölésre, korrupcióra és így tovább… –, aztán mégse dicsekedhet egyetlenegy állam sem azzal, hogy a magántulajdon sérthetetlen, a simlire esély sincs, a közbiztonság százszázalékos, a megvesztegetés pedig ritka, mint a fehér holló. A jogszabályok annyit érnek – régi közhely –, amennyi betartatik a bennük foglalt szabályokból, magyarán: nem papirosok kellenek, hanem tettek.

Magától értetődik, hogy a doppingellenes ügynökség is előkerül ilyenkor, a WADA ma már nagyobb úr a sportelitben mint azok, akik vásárra viszik a bőrüket, akikre kíváncsiak az emberek, akiké a valódi produkció. A nagyszerűen képzett ügynökök már a klasszisok sóhajtozását is rögzítik, nem büntethető-e a levegő áramlása. Aztán…

Egy-egy vizsgálat nem csupán kötelező, hanem pénzbe is kerül, magyarán: a lehetséges áldozat fizet azért, hogy vegzálják. Bevételhez, üzleti haszonhoz juttatja a laboratóriumokat. Magától értetődik, hogy minden eszköz bevetendő a sport, a versenyek tisztasága érdekében, ám az öncélúság bűn. Amíg világszerte figyelt sportágakban – kerékpár, atlétika, úszás… – világraszóló sikerek kérdőjeleződnek meg a dopping miatt, indokolt lenne a szerénység, már csak a tény miatt is: előbb volt a rabló, s csak utána jött a pandúr.