Nem volt jó érzés, annyi szent.
Ráadásul valami egészen mást vártunk. Talán magunknak is köszönhetjük, hogy belelkesedtünk, de a magyar ember már csak ilyen, mióta látta, hogyan ér a labdához Puskás Öcsi, miként cselez a védők között Albert Flórián, hogyan trükközik Törőcsik András – a magyar ember bizony hajlamos újra világverő csapatról álmodni néhány pontos keresztlabda után.
De Moldovában újra előjöttek a hibák, és egy meccs (csak bízhatunk benne, hogy valóban egy meccs...) erejéig ismét nagyon kis csapat lettünk.
Buzsáky Ákos is azt mondta, hogy visszatért a múlt.
Kritikus mondat, annyi szent.
A válogatott középpályása ezzel ki is mondta, hogy ennek az új, fiatal válogatottnak mi a véleménye a közelmúlt együtteséről. Gyaníthatóan ugyanolyan lehangoló, mint a miénk, mint a szurkolóké.
S ez jó, mert ha már a játékosok is látják a hibát, ha nem megsértődnek a kritikán, hanem tanulnak a korábbi meccsek kudarcaiból, az csak előre viheti a mi közös ügyünket.
Azt, hogy egyszer, valamikor megint futballnemzet legyünk.
Ahhoz persze meg kell tanulnunk erősnek lenni. Keménynek, határozottnak és bátornak.
Ezek talán mindmind hiányoztak szombaton Chisinauban, pedig ez a mostani csapat már megmutatta, hogy nem ijed meg még a világbajnoktól sem.
Csak hát mennyire más egy barátságos találkozó, s mennyire eltérő hangulatú, feszültségű és dinamikájú egy tétre menő összecsapás.
Rémisztő az adat: tétmérkőzésen idegenben gyakorlatilag halálra vagyunk ítélve. Mintha megannyi jól nevelt kiscserkész sorakozna fel a kezdésnél piros-fehér-zöld szerelésben.
Pedig ebből nem kérünk: Ciprusból, Észtországból, Máltából és most már Moldovából egy életre elegünk volt.
Legfrissebb hírek
