Éljen a haza!

Elveszünk mi, kérem, a formákban, lám, az itt következő sorok fejre álltak, eleve, a tartalomtól függetlenül azt sugallják, hogy az ünnepi viccelődés (trombita, konfetti, malacálarc) kedvéért felfordítottuk a világot, azaz itt az élet fonákja következik. Pedig… Van nekünk ugyebár egy futballválogatottunk, tagjai ifjak, reményt keltőek, ám függetlenül attól, amit tudnak, s amit nem, a lehető legtöbbet produkálták: szerethető csapatot alkotnak.

Míg korábban a legtöbben egy kézlegyintéssel elintézték a nemzeti tizenegyet, most drukkoltak neki – legyen elég annyi, hogy amikor Hajnal T. a lengyelek ellen a győztes tizenegyeshez készülődött, a feleségem kiment a szobából „Én ezt nem bírom nézni…!” felkiáltással.

A társaságot egy bizonyos Várhidi P. jegyzi szövetségi kapitányként, szerény, jó arcú, ment’ a nagyképűségtől, hát persze, hogy bizonytalan a jövője. Stabil viszont a posztja annak a futballvezérnek, akinek ígért telefonhívását lassan már két esztendeje várom, itt ragadom meg az alkalmat, hogy megüzenjem Vancsa M. úrnak, aki oly sok sikert menedzselt a Fáy utcában (ne nevessenek, még nem esett ki a Vasas!), hogy nem várok tovább az íróasztalomnál, kimennék a levegőre, kezdek sápadni, a szemem is beesett, igazán jót tenne egy séta. Vagy ott van Németh A. kapitány, akinek lányai alighogy elbukták tetemes előnyt elherdálva az idei legfontosabb meccsüket, máris mondta, hogy elégedett, baj meg aztán végképp nincs, hiszen azt az előnyt ugyebár meg is kellett szerezni.

Meg hogy mutassanak még néhány olyan magyar csapatot, mint a kézzel labdázó nőké, amelyik ugyebár a nyolcadik a világon, úgy kell annak, aki elhitte, hogy a legjobb. Három csepp a tengerből, de egyik sem fonák. A magyar sportvalóság jellemző esetei, bizonyságai annak, hogy nálunk a normális fordítottja a természetes. Megoldás? Kínálja magát a mostanság – enyhén szólva – kevésbé divatos Marx Károly Hegellel kapcsolatos tanácsa: állítsunk a feje tetejéről a talpára mindent, de – ne tegyük! Elvégre, ahol a sikeres (Várhidi P.) posztja stabil, az ígérgető (Vancsa M.) teljesít, aki bukik (Németh A.) önkritikával él – az nem Magyarország. Éljen a haza!