Sivatagi döbbenet: bentragadtak!

Szünetel a gépátvétel? Az nem lehet. Vagy ha mégis, akkor nagyon nagy baj van. Péntek reggel fél kilenckor tette ezt a megállapítást valaki a sajtóközpontban. És tényleg, a Lisszabon kulturális központjában felállított hatalmas fehér sátor bejáratát kordon torlaszolta el, miközben a bent álló és a felé záporozó kérdéseket megunó sportbíró élő hirdetőtáblának adta ki magát. A mellén egy papírlap, rajta a felirat: Minden versenyzőnek! Eligazítás 12 órakor a kulturális központ nagytermében.

Ennyi.

12 órakor? De hát az még több mint három óra! Mi lesz addig? Egyelőre nem lehetett tudni, de biztos, ami biztos, ezzel egy időben az adminisztratív ellenőrzés is leállt. Az asztaloknál csak annyit mondtak: egyelőre befejezik a munkát. Magyarázat nélkül.

A pletykák persze szinte azonnal szárnyra kaptak, és ahogy kiürültek a sátrak, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze az udvaron. Zsibvásári hangulat alakult ki, mindenki meg akarta tudni, mi az oka a késlekedésnek. Nem sokkal később a Volkswagen sajtótájékoztatóján a vezetők arra kérték az újságírókat, várják meg a szervezők déli tájékoztatóját, és jöjjenek vissza délután. Ha akkor még lesz rá okuk.

Ez végképp betette a kaput. Még mindig két óra volt a soron kívüli eligazításig, de akkor már kezdett elterjedni a hír: nem lesz verseny… Döbbent arcok körös-körül, senki sem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet. Persze voltak előzmények. Mindenki tudott arról, hogy egy nappal korábban a francia kormány arra kérte országa polgárait (a versenyzőket, a szervezőket és a nézőket egyaránt), ne menjenek Mauritániába, mert nem biztonságos. Amint arról korábban beszámoltunk, útonállók a múlt hét hétfőn megöltek négy francia turistát Mauritániában, néhány nappal később pedig három katona halt meg egy terrortámadásban.

Szóval az előjelek nem voltak jók, de azt senki sem akarta elhinni, hogy nem lesz verseny. Teljesen abszurdnak tűnt.

„Azt mondják, ha nincs hír, az jó hír. A mostani helyzetre azonban ez nem igaz” – mondta sokat sejtetően Carlos Sousa, a portugálok nemzeti hőse, aki Volkswagennel állt volna rajthoz a január 5–20. között zajló versenyen. Aztán jött a viadal egyik korábbi győztese, a veterán Bruno Saby, és a karját széttárva tanácstalanul megvonta a vállát.

„Ez lett volna az első versenyem a BMW-vel – mondta. – De hát mit lehet tenni? A terroristák a világon mindenhol veszélyt jelentenek.”

Akkor már szinte biztos volt, hogy elmarad a verseny, de meg kellett várni a hivatalos bejelentést, a hivatalos indoklást. Amíg ez meg nem történt, még mindenki reménykedhetett benne, hogy rossz tréfa az egész, vagy legalább abban, hogy csak félig igaz a futótűzként terjedő hír, és legalább saját felelősségükre elengedik a versenyzőket a sivatagba.

Nem erre utalt, hogy a technikai gépátvétel helyszínéül szolgáló sátorban elkezdték lebontani az egyes állomásokat jelző hatalmas zászlókat.

Végre eljött a dél.

Nemigen maradtak illúziók, nemigen maradt remény.

Megtelt a nagyterem, a lépcsőkön is ültek, mert bár addigra mindenki értesült arról, hogy elmarad a viadal, a saját fülükkel akarták hallani. A versenyigazgató, Étienne Lavigne állt ki az emberek elé, úgy, mint a táborban esténként, amikor a másnapi útvonal változásait,