Mennek, amerre látnak

„Egyetlen ötvenesem maradt. Egy utolsó csocsómeccs?”

A szomorkás kérdező, Fehér Zoltán nem kapott választ jó barátjától, Csontos Zoltántól, s beküldte a gépbe utolsó aprópénzét. Az asztalon ide-oda pattogott a műanyag labda, a két, a stadion alagsorában magára maradó futballista pedig vadul pörgette a rúdhoz rögzített játékosait.

Ezek a játékosbábuk ugyanúgy kényszerpályán mozognak, ahogy a még Sopronban kitartó labdarúgók is.

Emlékezzünk rá: a nemlét határára sodródó együttes idei első, keddi edzésén úgy határoztak a még maradó futballisták, hogy péntekig várnak. Ha akkor sem kapnak érdemi információt csapatuk további sorsáról, fájó szívvel ugyan, de odébbállnak. Mivel a tulajdonosok csütörtöki egyeztetésén sem derült ki, lesz-e csapat, amely tavasszal rajthoz áll, illetve egyáltalán rajthoz állhate, péntek délelőttre már csak a búcsú maradt – párásodó szemekkel.

Az elsők között futott be délelőtt a korábbi csapatkapitány-helyettes, Sifter Tamás. Papírral a kezében felviharzott a klubirodába, majd kisvártatva ugyanazzal a lendülettel el is hajtott.

„Hányinger kerülget attól, amit az olaszok művelnek – sajnálkozott meglepő őszinteséggel a labdarúgó. – Eddig többedmagammal reménykedtem, most viszont eldöntöttem: távozom a klubtól.”

Tovább maradt a stadionban a két Zoltán – Csontos, illetve Fehér. Ők talán még most sem hiszik el, mi történt velük. Mintha arra várnának, egyszer csak valaki szól nekik: fiúk, vicc volt az egész, minden rendben lesz. Igaz, ez utóbbit már sokszor hallották, hiába.

„Semmi újdonsággal nem szolgáltak – mondta Fehér Zoltán, miközben a szertárból elkért felszerelését szorongatta. – Az a baj, hogy már decemberben jól tudták, gondok vannak, mégsem történt azóta semmi. Ugyanarról beszélnek hetek óta, hogy jönnek, és akkor majd minden rendben lesz... Köteles Zsolt ügyvezető arra kért bennünket, ha tudunk, még várjunk. De úgy ítélem meg, a csapat kilátástalan helyzetbe került. Minden játékos megy, amerre lát, vagy ahová tud. Valahol végre el kell kezdenünk a felkészülést!”

A mellette lévő Csontos Zoltán barátja minden szavára egyetértően bólintott, s halkan értetlenkedett: „Csak azt tudnám, mi volt az olaszok terve. Mit akartak a klubbal? Ha nincs pénzük, miért nem adják el az egészet?”

Egyszerűnek tetsző kérdések, ám válaszokat aligha mostanában kapunk. Mint ahogy a csapat edzőjének, Végh Tibornak is gondjai akadtak, amikor arról faggattuk: „Mi lesz most?”

„Na, ez az, amire képtelen vagyok felelni – bosszankodott a klubiroda előtt várakozó tréner. – Még ha el is tudunk indulni a tavasszal, kérdem én: kivel? Nem lesz már játékosunk! Eltelt több mint tíz nap az évből, és el sem kezdődött a felkészülés. Rendben, nekivágunk az NB III-asokkal, de a fiataloknak azon a héten újból ki kell állniuk, ellenkező esetben meg azért zárnak ki bennünket. Hát honnan veszünk annyi játékost?”

Köteles Zsolt, a csapat ügyvezető igazgatója (lehet, már csak pusztán hivatalból is) nem ennyire borúlátó. Két cigaretta között is határozottan állította: „Az önkormányzattal karöltve keményen dolgozunk a megoldáson.”

Ezt bizonyíthatja, hogy a könyvvizsgálók, akik csütörtökön érkeztek a fővárosból, még másnap délelőtt is a futball-kft. papírjait bújták az irodában, milliós összegekkel dobálózva. Miközben egy emelettel lejjebb, a büfében az utolsó ötvenes is bekerült a csocsóasztalba...