Csendélet

Ha én egy lennék az 1082 újpesti szurkoló közül, aki jegyet váltott a Debrecen elleni Ligakupa-mérkőzésre, akkor nagyon is érdekelne, hogy a játékosok, edzők, vezetők mivel indokolják ezt az enyhén szólva is fejbe kólintó 1–5-ös eredményt. Mert a megjelenő edzői nyilatkozatból megtudtam ugyan, hogy a szünet utáni játék alapján az Újpestnek kellett volna győznie, ám mivel balszerencsémre újra az eredményre pillantottam (Újpest: 1, Debrecen: 5), ez a rövid szakmai indoklás talán némi utánmagyarázást igényelne – balhátvédtől, szakvezetőtől, klubtulajdonostól egyaránt.

Csakhogy Újpesten az MTK elleni meccs végéig nyilatkozatstopot hirdettek.

Ha én egy lennék az 1082 újpesti szurkoló közül, és szerda este szomorúan legyintgettem vagy hevesen anyáztam volna a lelátón, akkor igenis érdekelne, hogy az évi egymilliárdos költségvetésű, a téli szezonba új játékosokra 260 millió forintot költő csapatom miként kaphat két legutóbbi tétmeccsén kilenc gólt. Ha netán erre senki sem adna választ, talán még meg is haragudnék, mert vereség után mindig érzékenyebb vagyok. Haragudnék az újságíróra, mert van pofája kérdezni, és haragudnék a játékosomra (edzőmre, vezetőmre), mert nincs mersze felelni. És elgondolkodnék, hogy milyen különös, rögtön jönnek a sajtóközlemények, meghívók, nagy bejelentések, ha a csapat győz, a cserecsatár külföldre készül, vagy valamelyik vezető bravúrosan igazol egy kirgiz pályagondnokot.

Ha én egy lennék az ezernyolcvankettő újpesti szurkolóból, aki szerda este kint szenvedett a Megyeri úton, talán joggal érezném úgy: nem a ZTE, nem a Debrecen, hanem saját csapatom vezérkara adta az igazi pofont. De mivel nem vagyok egy az 1082 újpesti szurkoló közül, csak azt mondom: nem is kell nyilatkozni.

Az eredmények önmagukért beszélnek.

KUN ZOLTÁN