szája azonban két okból is folya matosan járt: egyrészt a rágógumi miatt, másrészt pedig mert nem akadt olyan megmozdulás a mérkőzésen, amelyhez ne fűzött volna kommentárt. Aki csendes társra vágyik egy magyar bajnoki meccsen (valljuk be, néha-néha elbóbiskolna az ember a játékot látva...), az ne Mezey György mellett foglaljon helyet. A szakember ugyanis a lelátón is olyan meccslázban égett, mintha csak a kispadról irányított volna. Jobb kezével, miután kirántotta zsebéből, ideoda mutogatott, hova passzoljanak, merre fussanak a fehérvári játékosok. Mintha csak azt várta volna, hogy végrehajtsák utasításait.
De – sajnos – nem tették.
Mezey György pedig gyakorta „Ááá!”, illetve „Neee!” kiáltásokkal kísérte a pontatlanul játszó fehérvári játékosok megmozdulásait. Persze az igazsághoz hozzátartozik, olykor tapsolt is, de csak azért, mert olyan szabálytalanságot látott, amelyet ő nem fújt volna le. Testével is aktívan követte a mérkőzést, fel-felugrált, ha hazai akció volt kibontakozóban, és érdeklődve figyelte minden cserére érkező, bemelegítő játékos kocogását. Mégis a legjellemzőbb mozdulat az volt, amikor homlokát dörzsölte, kétségbeejtő hibák alkalmával pedig még jól fésült hajába is beletúrt, így aztán mondhatjuk, hogy a lefújáskor égnek állt a látottaktól.
Viszont tessenek megkapaszkodni: Mezey György ültében majdnem annyit mozgott, mint azok, akiknek a pályán illett volna a nézőket elkápráztatni.
