A jó csapat ismérve
Üzenete volt annak, hogy Csíkszereda felé közeledve sokasodtak az alumínium tölcséreket árusító őstermelők az út szélén. A Vákár Lajos Műjégpálya olyan hangulattalan csendbe temetkezett ugyanis a mérkőzés kezdetén, hogy az említett, nem kifejezetten erre a célra kifejlesztett eszközöket bátran bevethette volna bárki némi szurkolás végett, talán akkor történt volna valami.
Persze a síri csöndnek oka lehetett, hogy Ocskay Gábor pillanatok alatt bepakolt kettőt Patrik Polc mögé, s a játékidő tíz százaléka után már mindenki keresztet vetett az izgalmakra. Még akkor is, ha éppen Polc volt az, aki elterült egy sisakján landoló löket után, amely nyomán alapos ápolás következett. Önmagában már ez az epizód is eltartott jó pár percig, ráadásul a cserét kérő kezdőkapus visszatérése előtt az egyik plexielem is kidőlni látszott a sarokban, sőt a központi eredményjelző fénye is halványodott – így a kényszerszünet csaknem negyedórás unott korcsolyázgatásban „teljesedett ki”.
Amitől magához tért a HC.
Történt ugyanis, hogy egyrészt Polc visszajött – helyettese, a szezon során alig védő Fülöp Róbert közben megúszott egy-két meleg helyzetet –, másrészt a Csíkszereda első jelentősebb próbálkozása után kettős emberelőnybe került. Nem is akárhogyan: Palkovics Krisztián tőle merőben szokatlan módon egyszerűen összeesett a pálya közepén, mint akinek hirtelen rongyból lett volna a lába, majd amikor feltápászkodott, és hátraért, kiküldték fogásért. Ehhez jött Chris Allen visszahúzásért kiosztott büntetése (amely a később még tárgyalandó hivatalos jegyzőkönyv szerint mintha nem is lett volna…), azaz majd másfél percig tartó kettős fór lett a következmény. De nem is kellett végigfutnia, hiszen kedvenc, s majdhogynem egyetlen fegyverét ezúttal is elsütötte a HC: előnyből szépített.
Ekkor lehetett először hallani a hazai drukkerek hangját, akikkel addig simán egálban volt a szemben táborozó, négy Volán-mezes vezette maroknyi vendégtábor. Mondjuk, egyébként sem voltak jelen sokan, az általunk megszavazott fél ház is túlzás talán, bár ahogy haladt előre az idő, azért fogytak az üres székek.
Talán mert a HC egyenlített, méghozzá a zsűrinek már múltkor is gondokat okozó, 44es Ladislau Harabin és a 14-es Tomas Kramny révén. A két gólszerzőt ismét sikerült összekeverni… Pedig támpont lehetett volna, hogy Kramny volt az, aki botjával hadonászva és kesztyűjét elhajítva ünnepeltette magát – majd ment a büntetőpadra.
Így aztán megint jöhetett Ocskay, aki örök társa, Palkovics segítségével hátrányban is visszavette a vezetést. Majd egy sor kihagyott helyzet itt is, ott is; később viszont hirtelen záporozó gólok itt is, ott is. Azaz ekkor már hoki is volt a jégen, amiben azért még mindig jobb a Volán, avagy a bajnok eggyel közelebb lépett a címvédéshez.
Más kérdés, hogy Ted Sator olyannyira elégedetlennek mutatkozott az utolsó dudaszó után, hogy a levezetni induló játékosok között szempillantás alatt eltűnt, mint a kámfor (holott máskor hamarabb ér oda az interjú megbeszélt helyszínére, mint az újságíró), mi több, szombat délben szokatlan értekezletre hívta össze a keretet…
Amiből aztán annyit lehetett csak megtudni, hogy úriemberek által nemigen idézhető leteremtésben volt része a brigádnak, amely egyetlen árva szó nélkül vonult ki a csarnok melletti szálloda egyik terméből, a borús tekintetű Sator, valamint Énekes Lajos másodedző által követve, akik aztán két kávé mellett mélyültek el a bárban, közben különböző figurákkal teleírva a műanyag hokistáblát.
Ma talán meglesz az eredménye.
